búvár szeged

 

 

 

 

 

Pintér Tibor

Tiszától a Tengerig

(részlet III.)

- Krónika Szeged város „vízi búvárairól”  -

 

„Nem kell mindig, mindenkor és mindenhol búvárkodni.
De mindig, mindenkor, az életnek minden hátralévő idejében búvárnak kell lenni. Tehát, méltónak lenni erre az életre.”
(P.T.)

„… és áldassék neve annak, aki a megfáradt búvárt nyugodt öbölbe, haza kíséri.”
(P.T.)

 

Mese arról, amikor még csak emberek és vizek voltak, majd ami utána következett...
Emberek és vizek mindig is voltak, de viszonyuk egymással szemben kimerült a praktikus élet szintjén. A víz ellátta az embert élelemmel, vagy éppen lehűtötte felhevült testét, majd miután jóllakott, vagy megpihent a habokban, odébbállt, mintha a világnak ennél természetesebb dolga nem is létezne.
A vizet sem érdekelte különösebben, hogy ki az, aki megzavarja csendes életét. Ő ad, mert ez a feladata, azonban egyebet ne várjanak el tőle. Ő is élte saját életét, mint az ember; továbbfolyt, továbbcsordogált, vagy ha éppen tengerről vagy óceánról volt szó, akkor egy-egy belső áramlással ringatta hatalmas testét. Tehát az ember és a víz, mint két jó testvér, úgy éltek egymás mellett. Ha a vízen múlott volna, ez a viszony nem változik meg az idők végezetéig.
Az ember azonban gonosztettet követett el azzal a világgal szemben, amelyben élt. Senki nem beszélt a történtekről, mindenesetre a madarak elhallgattak a lombok között, a földön az állatok elbújtak az ember elől, az erdő fái között pedig megszűnt a szellő susogása. Az egész Föld szenvedett az ember tettétől. Az ember pedig érezte, hogy el kell rejtőznie oda, ahol nem talál rá senki, ahol már nem ismerik.
Először napok, majd évek teltek el, de az ember még mindig úton volt. Sivatagokon, havas csúcsokon keresztül vándorolt, hogy biztos búvóhelyre leljen. Ereje fogytán volt, kimerülten kapaszkodott tovább, de még mindig úgy érezte, hogy üldözője nyomában van.
Ekkor látta meg a tengert, amint a nap éppen nyugodni készült felette, s a fényes korong a következő pillanatban már el is tűnt az hatalmas víz testében.
Megörült az ember, s azonnal követte a nap példáját, mert biztos volt benne, hogy végre ott megpihenhet, ahová a nap is nyugodni tért.
Összecsaptak feje felett a hullámok, majd körbenézett, de a napot nem találta. Helyette azonban egy olyan ragyogó palotára bukkant, melyet még életében nem látott. Egy pillanatra elfeledte félelmét és üldözőjét is.
Színpompás halak játszadoztak körülötte, korallok ragyogtak és ezer meg ezer vízinövény hajladozott körülötte a víz ringására.
Elámult az ember ezen a pompás világon, és lelkébe lassan-lassan nyugalom költözött. Nem sokáig élvezhette a pihenést, mert megjelent a palota gazdája, akiben felismerte az üldözőjét. A kastély ura azonban nem bántotta az embert. Ennyit mondott mindössze: "Lám, megpillantottad azt, amit elveszítettél. Emiatt menekülsz már hosszú ideje. Hiába bújsz előlem, mindenütt engem találsz. Azonban nem én üldözlek, hanem te üldözöd önmagad. És most távozz innen! Az lesz a büntetésed, hogy mindörökké visszavágyódsz a palotámba. Itt élsz majd a falak tövében, de nem nyílik számodra ajtó. Ünnepnapokon beleshetsz majd az ablakokon, és ezért a pillantásért fogsz majd élni napról napra. És most menj, de ne feledd, én mindig várni foglak."
Akkor az ember az ébredő nappal felbukkant a hullámok fölé, és azóta is keresi az utat visszafelé. Mert tudja, hogy az a csodapalota mégiscsak az otthona.

- Úgy tűnik a prófécia beteljesedett. Vagy pedig a mesék mégsem mesék.

                                                           *

(13)" Nem kellett mélyet lélegeznem, a klubban nem tartanak edzéseket, tehát nincs elárasztva vízzel. De gondolatban itt is mindenki víz alatt van. Az igazi búvár - Pethő Béla bácsi véleménye szerint - akkor sincs kint a vízből, amikor szárazon van. És az MHSZ szegedi könnyűbúvárklubjába járó fiatalok számára Béla bácsi tanácsai, ötletei, tanításai maradandóbbak a bibliai kőtábláknál. A klub lelke, motorja, éltető eleme ő. Amíg csak honi vizeket meghódító fiatalokat irányított, a szegedi gyerekek akkor is úgy érezték, hogy rajtuk kívül az egész világ búvároktatói lesik Béla bácsit. Hozzáértés, szaktudás, szeretet, a víz és a búvárkodás szeretete, nagyszerű pedagógiai érzék tették alkalmassá Pethő Béla bácsit arra, hogy az Országos Könnyűbúvár Szövetség műszaki titkári tisztségét betöltse.
A jó hangulat, a családias együttlétek, beszélgetések a búvársportról - mindezek megvoltak ugyan, de kevésnek bizonyultak a jó eredmények eléréséhez. Ha valaki figyelemmel kísérte az utóbbi évek versenyeit, tudja, hogy a dobogót nem veszélyeztették a Tisza-parti város könnyűbúvárai, addig... Addig, amíg Gyémánt Imre át nem vette az edzések irányítását..." (Továbbiakban a cikk a búvárúszók következő évi versenyeire való felkészülésről tudósít.)

                                                           *

“Nézem a tengert. Milliárd és milliárd apró élet a lelke, de önmagában is élőlény, saját gondolatokkal, vágyakkal. A benne élők ismeretlen erőként tisztelik ösztönösen, észrevétlenül.
A tengerből lettek, s ez az óriás folyadék minden pillanatukat számontartja. Helyzetük paradoxonja, hogy a tenger is az Egésznek csak egy része. Meg nem szűnő erő, folytonos vándorlásban, harcol ő is az életéért, letarol, büszkén felemel, s bár pontjaiban eltűnik, de soha el nem szakad megszokott medrétől.” (PT.: Aranyhal öböl: Sámándob.39.p. részlet)
A hegyen túl, a tenger felé vezető kanyargós hosszú aszfaltcsík mentén a növényzet szinte észrevétlenül alakul át. Fokozatosan megjelennek a mediterrán éghajlat jellegzetes növényei: a ciprusok, a babérbozótok és egzotikus formájú tűlevelűek veszik át ezután a stafétát.
A babér- és lenaderbozótok, a fügefák egészen más világról szólnak, mint amelyben még az imént vezetett az út.
A kabócák szüntelen ciripelése - melyeket csak úgy egyszerűen tengeri tücsköknek nevezek - észrevétlenül lopódzik be az ember tudatalattijába, mígnem egyszercsak napok múlva észreveszi, hogy ezt a zenét már azóta hallja folyamatosan, mióta megpillantotta a tengert. Ez az átható hang aztán a kietlen, lakatlan kopár szigetek mentén annyira felerősödik, mintha a táj látványához szervesen hozzátartozna a hang is, hiszen egyik a másik nélkül nem létezhet. Mégis, teljesen önmagának pompázik ez az illat – hang - és színegyveleg. A lehető legtermészetesebben érzi és tudatja önmagával, hogy él. Nem vesz tudomást az idegenről, nem hagyja magát befolyásolni, mintha öröktől létezne, és soha meg nem szűnne. Távolról sem a sokszínűség jellemzi egyiket sem, hanem az egyértelműség, amely csak az életnek a sajátja. A kék az kék, a zöld az zöld, a fehér valóban fehér, az illatok és a hangok pedig, ezeknek a színeknek az illatai és hangjai.
A születés és az elmúlás – mint azok a hullámok, amelyek még az imént felcsapódtak a parti sziklákra, majd erejüket megtörve örvénylettek vissza a nagy egészbe…

                                                           *

Legjobbak a Tisza-partiak címmel írt Mónus Miklós a Nők Lapja című hetilapban 1972-ben (1973?, pontosabb bibliográfiai adatok nincsenek) a szegedi búvárkodás fénykoráról egy kolumnás cikket. Akkoriban a búvárúszás és a műszaki könnyűbúvárkodás még nem voltak élesen kettéválasztva. Sportolók dolgoztak könnyűbúvárként az 1971-es árvízvédelemnél, és ha valaki a versenyszerű búvárúszástól elbúcsúzott, nem kellett mindenképpen elszakadnia a víz alatti világtól, mivel ugyanabban a sportegyesületben még víz alatti munkát végző búvárként folytathatta a szenvedélyét.
(14) “Ki a sportág legjobbja? – Minden évben sportújságírók és a szakemberek szavazatai alapján döntik el. A könnyűbúvárok között 1972-ben Ritter Edit és dr. Kertai György kapta a megtisztelő címet.
Ritter Edit
Még nem tapintatlanság, ha eláruljuk: Ritter Edit 21 éves. A szegedi Tanárképző Főiskola III. éves testnevelés-földrajz szakos hallgatója. Az élvonalba rekordsebességgel robbant be. Most azt tartják, ő is azok közé tartozik, aki az NDK-s lányokkal lépést tartva rövidesen képes lesz megszorítani a Szovjetunió legjobbjait is. Ő azt mondja: - Sajnos ez így – álom. A szovjet könnyűbúvárok nagyon elhúztak, jó néhány évig akkor se lehetne behozni őket, ha közben nem fejlődnének semmit sem. Vegyük például Nyikiforovát, a példaképemet: az EB-n három aranyérmet szerzett, különösebb megerőltetés nélkül. Gyorsaságát a halak is irigyelhetik. Szerintem utolérhetetlen. Mögötte szintén szovjetek vannak. Az én célom legfeljebb az lehet, hogy az idén stabilan bekerüljek egy-két számban a világ legjobb hat versenyzője közé, de semmiképpen sem a legjobb szovjet lányok elé.
Edit nyolc éve sportol rendszeresen, évekig úszott, akkor igazolt át, amikor a könnyűbúvárok bevették a versenyprogramjukba az uszonyos úszást. Rövid idő alatt megszokta az új körülményeket, hozzáerősödött az uszonyhoz.
Eddigi legsikeresebb évét zárta tavaly. Az országos bajnokságon két új csúcsot állított fel: a 100 méteres búvárúszásban (0:58,5) és a 400 méteres uszonyos úszásban (4:46,9). Meghívták a válogatott keretbe is. Úgy néz ki, onnan egyelőre senki sem képes kiszorítani.
Dr. Kertai György
Évek óta a sportág egyik legjobbja. Elindult  első versenyén, s azóta sorozatban aratja a győzelmeket. Érdekes és főleg szerencsés típusú versenyző. Képes évről évre megújulni, erősíteni, fejlődni, noha sokan és már sokszor elkönyvelték az “öregek” közé. Ennek egy oka van: 29 éves. Csattanóként 1972 volt eddig a legsikeresebb éve. Kint volt Moszkvában az EB-n, az országos bajnokságon négy egyéni első helyet szerzett.
Fejlődése évei számának növekedésével hatványozottan gyorsul. 1971-ben a barcelónai EB-n 12 perc alatt úszta le a 800 métert víz alatt, Moszkvában ehhez már csak 9:01 percre volt szüksége. Az idén 8:30 perc alá akar kerülni. Némely ironikus nyelvek szerint alig várja a nyugdíjat, hogy utána teljesen a sportnak élhessen, s jelenlegi hat országos csúcsához megszerezze a többit is.
Fogorvos. Nős, van egy féléves kisgyermeke. Az emlékezetes tiszai árvíz alatt tanúsított példamutató magatartásáért kitüntették a Munka Érdemrend ezüst fokozatával.

***

            Ami igazán figyelemreméltó: mindkét versenyző az MHSZ ALÉP (Alföldi Közmű- és Mélyépítő Válalat) Muréna könnyűbúvárklub tagja, Szegeden. S ha tudjuk azt is, hogy a könnyűbúvársportág 18 nyilvántartott felnőtt csúcsa közül 13-at szegedi versenyző tart, akkor igazán nem mondhatjuk, hogy nem érdemes erre a klubra odafigyelni.
A Muréna 1958-ban alakult néhány lelkes szegedi sportember erőfeszítéseinek eredményeképpen. Talán közülük is a leglelkesebb Pethő Béla volt, aki ma is aktív könnyűbúvár, a klub műszaki vezetője. Ő tájékoztatott a kezdetekről:
- Az alakuló gyűlésre majdnem száz ember jött össze. Számba vettük sok más mellett a rendelkezésre álló felszereléseket is. Volt egy uszonyunk (nem egy pár! – csak egy), egy maszkunk és egy légzőkészülékünk. És akkora leklesedésünk, hogy alig fért el a városban. Évekig egy pince volt a “klubház”, 1968-ban kaptunk helyiséget az MHSZ-bázison.
Segítőink is akadtak: elsősorban Vajda József alezredesre, az MHSZ szegedi járási titkárára és Nagy Lászlóra, a megyei pártbizottság munkatársára gondolok. Nélkülük sokkal rosszabbul állnánk. Ma 21 légzőkészülék, két modern kompresszor és sok egyéb jó minőségű felszerelés van a klub birtokában. Ennek is köszönhető, hogy sporterdeményeink mellett jó eredményeket érünk el a sorköteles-előképzésben is. 1964 óta csaknem félezer fiatal kapott nálunk könnyűbúvár kiképzést.
A jövőről Gyémánt Imre edzővel beszélgettünk. Róla röviden csak annyit, hogy hivatásszerűen is sporttal foglalkozik, a szegedi tanárképző Főiskola testnevelési tanszékén tanársegéd. A könnyűbúvárok edzéseit társadalmi munkában végzi.
- Fiatal sportágunk lassan felnőtté válik idehaza is. Sajnos lehetőségeink erősen korlátozottak. Úgy látom azonban, hogy a javuló erdemények mindenhol lehetővé teszik az egyre jobb lehetőségek kiharcolását. Mi Szegeden már mindennap tarthatunk úszóedzéseket, nyáron bizonyos napokon kétszer is. A múlttal öszehasonlítva, ez imponáló fejlődés. A klub hagyományaihoz és lehetőségeihez híven továbbra is elsősorban az úszószámokra fordít nagyobb hangsúlyt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tájékozódási számokat háttérbe szorítsuk. Bizonyságképpen: tavaly a nők között klubunk tagja, Hódi Ildikó nyerte el a tájékozódási búvárúszás országos bajnoki címét.
- S aminek mindennél jobban örülhetünk, versenyzőink nemcsak bajnoki címeket nyernek, hanem részt vesznek az árvízvédelemben, ha szükség van rá, a sorköteles előképzésben, és más munkákban is. Sportszerető, egészséges, minden szempontból nézve teljes értékű emberek.”
(Képaláírások: (arcképek) “Pethő Béla” “Gyémát Imre edző” “Dr. Kertai György” “Ritter Edit” (Kékes elmosódott fénykép, amely a víz alatt uszodában készült) “A szovjet könnyűbúvárok legjobbjai ilyen körülmények között készülhetnek. Jelenleg minden versenyszámban ők vannak az élen” )

                                                                       *

Az április és a május hónap a búvárok ébredése. Június már nem enged időt a késlekedésre, mert valóban itt a nyár, mely minden erejével a vizek partjára űzi a búvárokat. A víz pedig, hacsak a körülmények és a pénztárcák tartalma engedi, az mindenképpen csakis a tenger lehet.
A magyar búvárok legkézenfekvőbb úticélja a görögországi tengerek vidéke, illetve a tengerek gyöngyszeme, az Adria, mind a mai napig. Igaz, a 2000-es évek elejére komoly riválisra akadtak a Vörös tenger egyiptomi szakaszával. Hurghada és Sharm El Sheikh erre az időszakra határozott célponttá vált a magyar és ezen belül természetesen a szegedi búvárok körében is. Jónéhány magyar búvárbázis létrejött az egyiptomi partokon, ahol egy szegedi búvár is otthonra és munkára lelt, Márton Levente egy hurghadai bázison “vetkőzte le gyermekkori ruháit”…, azaz vált búvároktatóvá, majd 2014-ben az arabvilágot elhagyva, Skóciában tanulta ki a technikai búvárkodás mesterségét.
Az 1990-es évek elejétől, a jugoszláviai háborús események miatt azonban a görögországi utazások helyett maradt az Adria horvátországi háborúmentes övezete. Krk szigete néhány év alatt a magyar búvárok találkozóhelye lett, a sziget körül több kilométeres távolságban a tenger mélyén nem jelentett meglepetést, ha egy-egy kóborló magyar búvárcsapat csak úgy, véletlenül összetalálkozott. Békésen, véres csaták nélkül bevettük e tájat...
De, ha egyszer majd meghalok, a tavaszt, a tavaszt, azt, sajnálom, hogy többé nem látom. Az áprilisi virágoktól hófehéren habzó gyümölcsfákat és a búvárok ébredését…

                                                           *

(15) „A legnagyobb bajnok is volt kezdő, s előbb vagy utóbb ő is visszavonul az aktív versenyzéstől. Olyasvalami az élet: születés, kiteljesedés, elmúlás. S miközben egy-egy sportoló életútja szakaszos, maga a sport – folyamatos. A mai kezdő holnap már bajnok, a mai bajnok pedig rövidesen szögre akasztja sportfelszerelését. De jönnek az újabb kezdők, hogy bajnokok legyenek… A végtelen sor soha nem szakad meg. Csak a szereplők változnak.”

“Delfinuszonyt készítek, a szovjetektől megszereztem a részletes tervrajzot.”

*

“Ott, ahol a kifújt levegő hanga is más. Dübörögnek a buborékok, és a legpompásabb színeknek is szürkéskék árnyalata van. Ha az ember felnéz oda, ahonnan érkezett, messze, nagyon messze fenn, talán feltűnik még számára a felszín vibrálása. S ami ebben a pillanatban még élmény és öröm, az a következőkben lehet, hogy maga a pokol, a küzdelem. Törékeny az ember.  Határaiban él  e határtalan  világban. És ezt nem szabad, hogy elfeledje.” (....) “Fentről lassan, súlytalan mozdulatokkal süllyednek a búvárok egyre lejjebb. Időnként levegőbuborékokat engednek ők is ki, melyek kiszakadva belőlük egyre gyorsabban, egyre terebélyesebben emelkednek felfelé, mintha menekülnének egy belső ösztönnek engedve.
A sziklafal, melyen lassan kúsznak az emberek árnyai, egyre kopárabb, egyre kihaltabb lesz. Némán, elcsendesedve várja a találkozást, mikor megnyílhat, ahol elnyel vagy átenged egy túlsó világba, ahonnan a fény érkezik, ahol már nem a csillagok világítanak.
Átvezet a sötétben azon a folyosón, mely után megértetted azt, hogy először mindennek a sötétség kapuján kell áthaladnia, hogy utána létezzen számára lent és fent, menny és pokol. Hogy az utak nem csak a partig vezetnek, hanem azon túl is, de a bejáratot meg kell találni hozzá, mert addig zsákutcába vezet minden lépés és minden hang önmagába szakadt szó marad csupán. “(PT.: Aranyhal öböl: A hajó. 105., 106 .p. részlet)

*

(16) "A búvár, dr. Frankó András, a víz alatti világ megszállott kutató-sportolója Stythoniánál történt leszállást követően vesztette életét a görögországi tengerben, egy halászhálón fennakadva.
A MANTA Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub keretében működő szegedi búvárklubot vezette a biológus (közelebbről mikrobiológus) szakember, aki nagy lelkesedéssel és sportszorgalommal fogta össze a szegedi búvárokat. Idehaza az ún. száraz foglalkozásokat a Sportuszodában végezték, és a nyári vakáció adott jó alkalmat a tenger megismerésére. A calamici kempingnél lévő búvárbázison szálltak le egyik búvártársával. Mintegy 40 méter mélyen jártak, amikor a társ feljött. Valószínű, hogy nem kommunikáltak (nem kommunikálhattak), amikor Frankó kereste őt, eközben egy halászhálón fennakadt, 20 méter mélyen. Itt találtak rá, holtan. Azért mentek Görögországba, mert ott kedvező viszonyok vannak a búvárkodás művelésére, arra is gondolva, hogy itt megszerezzék a nemzetközi búvárigazolványt, amely aztán minden országban alkalmassá teszi a sportág művelőit az alámerülésre. Most is ezért vezette ide az érdeklődő sporttársait. Tetemét olasz búvárok találták meg.
Frankó András (1947-1990) régi szegedi patikus családból származott. A szegedi tudományegyetemen szerzett diplomát, és doktori címet, majd a tihanyi limnológiai intézetben dolgozott. Itt a Balaton élővilágával foglalkozott, és elsődleges témája a tó algásodásának kérdése volt. Innen visszakerült Szegedre, és a JATE mikrobiológiai tanszékén dolgozott, a Chinoin foglalkoztatásában. Az ipari mikrobiológia tárgyköréből több hasznos témát megoldott, de a vöröshagyma mikrobiológiája is dédelgetett témája volt. Azt vallotta, hogy ezt az alaptudományt is mind közelebb kell vinni az élet gyakorlatához, a termelőerőt szolgálva.
Frankó András, a természetért tudósként és sportolóként munkálkodó ember a csend világából átköltözött egy másik világ csendjébe, örökre. (Ma, 15 órakor temetik a Belvárosi temetőben.)
*

Ez már Történelem: (A szöveg a Manta 20 éves jubileumi rendezvényére készült, egy remek installáción a Manta klub rendezvény terme előtti folyosón a szegedi IKV Fonógyári úti telephelyén a mai napig is fellelhető)
“Az egyesület 1989-ben alakult, elsősorban a rendszerváltás során megszűnt korábbi MHSZ könnyűbúvár klubok hiányát pótolva. Összegyűjtötte azoknak a búvároknak a többségét, akik addig az MHSZ kereteiben Szegeden és vonzáskörzetében tevékenykedtek, és továbbiakban is folytatni kívánták ezt a sportot. Az egyesület nyitott volt az érdeklődők számára is, így létszáma bővült, mára kialakult egy 40-50 főt számláló civil szerveződés, amely elsősorban a szabadidős sportbúvárkodáshoz kíván szervezett keretet nyújtani a tagjainak.
Az egyesület alapító elnöke Dr. Frankó András biológus, aki az 1990-es évben a görögországi Sitonia partjainál szenvedett halálos kimenetelű búvárbalesetet. A megalakulást követő rövid időszakban történt szerencsétlenség ellenére az egyesület tovább folytatta munkáját Gajó Gusztáv István vezetésével, aki akkor már komoly búvárgyakorlattal rendelkezett, és ő lett az első nemzetközi jogosultsággal rendelkező búvároktató az egyesületben és egyúttal Szegeden is az 1990-es évek elején. Érdeme, hogy elindult ebben az időszakban az első nemzetközi minősítést nyújtó sportbúvár képzés CMAS rendszerben, jó néhány ma is aktív búvár az ő munkájának köszönheti első „uszonycsapásait”, és alapos búvárismereteit.
Őt követően 1992 és 1997 között Pintér Tibor vezette a közösséget. Ezekben az években nyitott az egyesület a város és a tágabb közösség irányába. Búvárfotós és búvártörténeti kiállítások, oktatási intézményekben előadások és egyéb búvárkodással kapcsolatos rendezvények szervezése, búvártúrák a közelebbi és távolabbi tengerekre, illetve az ezekről szóló publikációk megjelenése jellemezte ezt az időszakot.
1997-től 2002-ig Cseh Attila folytatta az egyesület irányítását, a már korábban elkezdett programokat és feladatokat koordinálta és szervezte.
2002-től Márton Miklós vezeti a közösséget. Ennek az időszaknak kiemelt célja a közösségépítés, amely minden szervezet elsőrendű feladata. A korábbi rendezvények, események, amelyek immár hagyománnyá váltak, továbbiakban is élnek, ezeken kívül az egyesület tagjainak ötletei és szervezett túrái színesítik a Manta búvár klub életét.
A Manta Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub megalakulásától kezdve tagja a Magyar Búvár Szakszövetségnek, amely szakmai ajánlásainak megfelelően végzi búvár szakmai tevékenységét.
Az egyesület tagjai között több búvároktató is tevékenykedik CMAS és UEF rendszerben. Egyrészről az általuk kiképzett búvárok többsége biztosítja a klub tagjainak utánpótlását.
A Szegedi Sportuszodával állunk szerződéses kapcsolatban (Megjegyz.: Ez a szerződés kb. 2007 körül megszűnt), miszerint hétvégeken az uszodában megszervezhetjük kondicionáló edzéseinket, amelynek ellenében a medence szűrőit tisztítjuk.
Megalakulásunktól kezdve rendszeresen szervezünk búvártúrákat mind hazai, mind távolabbi országok vizeire, amelyek a kikapcsolódáson kívül a szakmai kondícióink fenntartását is biztosítják.
Az 1990-es évek elején a gyakori hazai nyíltvízi merüléseken jég alatti és más extrém merüléseket is szerveztünk. Szeged adottsága miatt folyóvízi merüléseink gyakorlata kutatási és egyéb célú búvártevékenységekre is alkalmat nyújtott.
Az 1990-es évektől kezdve folyamatosan részt veszünk városunk kulturális életében, illetve komoly eredményeket értünk el országos és nemzetközi szinten is.
Kovács Pál búvárfotó-művész tárlatai már a kezdeti évektől rendszeresen megjelennek mind a város, mind a tágabb régió életében.
Cseh Attila és Cseh Lívia filmjei nemzetközi díjakat is elnyertek, ők is az egyesület keretei között indultak szakmai útjukon.
Több kötet őrzi a történelmünket és útjaink élményét: Szendrei Gábor: „Képeslapok a paradicsomból” címmel készült, Kovács Pál fotóival illusztrált könyve egy Maldív szigeti expedícióról.
Pintér Tibor „Aranyhal öböl” című novelláskötetében található írások alapmotívumai a közös merülések élményei.
A búvártúrákat és más eseményeket az egyesület életében számos újság és folyóiratcikk, illetve televíziós híradás őrzi, mint talán a legemlékezetesebb, az 1992-ben a Szegedi Városi Televízió által bemutatott „Rejtélyes Világ” című alkotás.
Egyesületünk az 1960-as, 70-es évekből származó korabeli dokumentumoknak és fotóknak is gondozója a szegedi búvárkodás „őstörténetéről”.
A 90-es évek közepétől az ezredfordulóig Csepregi Oszkár, az akkori Magyar Búvár Szövetség vezetőjének irányításával, és a bécsi Kunst Historische Museum munkatársainak közreműködésével részt vettünk a 16. században élt Gróf Ariosti által Erdélyből Bécsbe küldött Szegednél elsüllyedt sírkövek felkutatásában. A leletek nem kerültek elő, viszont számos hasznos kulturális információval lettünk gazdagabbak a város történetét illetően, nem beszélve a folyóvízi merülések gyakorlatáról.
Mai napig rendszeresek különböző oktatási, vagy más intézményekben, bemutatókkal egybekötött előadásaink. Szeged legtöbb oktatási intézményében megjelentünk már előadásainkkal, illetve több alkalommal részt vettünk már a Szegedi Fegyház és Börtön kulturális programjaiban.
Közel fél évtizedig a kilencvenes években a Szegedi Gyengén-látók és Vakok Egyesületével tartottuk a kapcsolatot, előadásokat, búvárfelszerelés bemutatókat és a Szegedi Sportuszodában a nem látók részére merüléseket szerveztünk.
Az elmúlt húsz évben a havonta egy alkalommal megtartott klubgyűléseinken rendszeresen filmbemutatókat tartottunk a tagjaink munkáiból, amelyek nyitottak voltak a város polgárai számára is. Ezekre a találkozókra alkalmanként meghívtunk távolabbról, esetenként külföldről is szakembereket, akik előadásokat tartottak a búvárkodás, a víz és a benne élők témakörében.”

                                                                       *

 (17)“- Ahhoz képest, hogy már három éve él a Manta Természetfotós és Könnyűbúvár SC, valóban keveset tudnak rólunk az emberek – kezdte beszélgetésünket Gajó Gusztáv István elnök. – “Ismeretlenségünknek” vélhetően az a magyarázata, hogy nem foglalkozunk a versenysporttal, hanem csak szabadidőnkben és “hobbi szinten” búvárkodunk.
- Hányan és hol teszik ezt?
- Közel félszáz tagja van az egyesületnek, és bevallom, főként a nyílt vízen érezzük otthon magunkat. Szívesen tisztítunk uszodai lefolyókat is (cserébe alkalmanként “fedett pályás” gyakorlási lehetőséghez jutunk), és az sem okoz gondot, ha víz alatti fényképeket és videofelvételeket rendelnek tőlünk.
- Ezek szerint ezt a különleges sportot munkaként (is) űzik? - Valahogy úgy. Bár a feltételes mód mostanában indokoltabb lenne... Nemrég negyven cégnek küldtünk levelet, és kértük őket, hogy valamilyen módon – akár pénzzel, akár munkalehetőséggel – támogassanak bennünket, ám sajnos egyetlen választ sem kaptunk.
- Tehát nem nyomasztja a Mantát a pénzbőség...
- Ez az igazság. Tulajdonképpen két esélyünk maradt az életben maradásra és az előrelépésre. Alapító tagjai vagyunk a Magyar Régészeti Társaság búvár szekciójának, és ennek köszönhetően szorosabb kapcsolatot alakíthattunk ki a Móra Ferenc Múzemummal. Bízom benne, hogy az együttműködés kölcsönösen előnyös lesz. A másik reménysugár: a Magyar Mentőúszó Egyletnek alighanem szüksége van olyan “szakképzett” vízi emberekre, mint amilyen a Manta SC tagjai...
- Az már álmaink netovábbja lenne – vette át a szót Pintér Tibor -, ha az önkormányzat egy akármilyen kicsi irodahelyiséggel “meglepne” minket. “Ellenszolgáltatásként” természetesen bármikor segítenénk a városnak, például vízi rendezvények zavartalan lebonyolításában.
- Biztosan kérdezték már önöktől, de engem is izgat: nem félnek a mélyben?
- A búvárkodásban az a legszebb, hogy az ember teljesen magára van utalva – felelte átszellemülten Gajó Gusztáv István -, de ha valaki betartja a szabályokat, nincs mitől tartania.
- Higgye el, ez a sport semmivel sem veszélyesebb, mint az autózás – győzködött Pintér Tibor. – Tragédiák természetesen nálunk is történnek (előző elnökünket, dr. Frankó Andrást például Görögországban búvárkodás közben érte a halál), ám aki egyszer is belekóstolt ebbe a csodálalatos hobbiba, nehezen tudna elszakadni tőle...
- Sokan jelentkeznek önöknél?
- Sajnos (vagy hála istennek?) szelektálni kell a búvárjelelöltek között, annyi az érdeklődő. Pedig – ezt nem elriasztásként mondom – egy felszerelés több tíz esetleg száz ezer forintba kerül, és minden tag abszolut önellátó. Örülnénk, ha a gyakorlottabb búvárokra a sportturizmussal, a vízi túrák szervezésével foglalkozó szakemberek is felfigyelnének, hiszen például az oktatásban komoly segítséget nyújtanának nekik. Akik úgy érzik, hogy együtt tudnának dolgozni velünk, vagy egyszerűen csak érdeklődnek a búvársport iránt, a következő címen érhetnek el bennünket: Szeged, Pf. 1094.”

                                                                       *

Az AVM, a Podvodnyik – kedveskedve hűségéért, becenevén: Podva - légzőkészülék gyermeke, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején született, pontosan meghatározhatatlan időpontban. Tehát, ő is geneológiai szempontból egykori Podvodnyik família leszármazottja. Ő volt az 5-ös.
A gyermek már már elveszítette elődjei sajátos jegyeit, így ő már a köznyelvben mindössze AVM volt, amely nagy mennyiségben egy időben fellelhető volt a szegedi Cserepes sori piacon, mint a Szovjet utódállamokból csempészett extrém sportcikk. Hogy kik vették meg ott, a mai napig rejtély, mindenesetre búvárkörökben nagy visszhangja volt ennek a pult alatti árunak.
Külcsíne annyiban változott elődjéhez képest, hogy a hátreduktor átkerült a száj elé, valamint fényesebb, krómozottabb, itt-ott csillogóbbá vált. Minősége változatlan maradt.
Folyóvízben, különleges körülmények között bátran víz alá merészkedhetett vele a búvár, de tengeren húsz méter alá, már meg kellett, hogy gondolja a merülést, mert kétséges volt, hogy élő állapotban érkezik-e vissza a felszínre. Mindenesetre uszodai körülmények között kiválóan bevált, no, és a kilencvenes évek elején, mikor még nem igazán volt lehetőség nyugati felszerelések beszerzésére, kincsként őrizte a tulajdonosa.
1992 tavaszán hirtelen nagyobb mennyiségű AVM légzőkészülék bukkant fel a MANTA búvárai között. Ez az illegális áruterítés a manapság már nem oly gyakori kábítószer váratlanul nagyobb tételben történő megjelenéséhez hasonlítható: Elterjedt akkoriban, honnan, honnan nem, nagyobb mennyiségű AVM légzőkészülék érkezett az országba Ukrajnából a dél-keleti határvidékre, nem kimondottan legális körülmények között.
Mint utóbb kiderült, egy kelet-alföldi búvárklub a búvárúszóinak rendelt egy ismert feketekereskedőtől palackokat Oroszországból, de hát aki csempész, nem biztos, hogy ismeri is a búvárszakmát, mert irdatlan mennyiségű búvárúszásra tökéletesen alkalmatlan, a klasszikus búvárkodásra készült komplett légzőkészülékeket juttatott be titokzatos módon az országba. Elképzelem a megrendelők ábrázatát, mikor meglátták a faluszéli garázsban feltornyozott csukaszürke, katonai fakoporszószerű dobozokba beládázott légzőkészülékek garmadát, aminek soha semmi hasznát nem fogják venni. A beszerzők lelkiállapotát sem irigylem, mert hirtelen ki tudna ekkora mennyiségű búvár felszerelést értékesíteni a kilencvenes évek elején Magyarországon?
A szegedi búvárok mentették meg a kereskedő egzisztenciáját. Csoda, hogy a vám- és pénzügyőröknek, akik akkoriban az üzemanyagkufárokat árgus szemekkel figyelték ezen a vidéken, nem tűnt fel a mantás búvárok autókaravánja, amely a viharsarki falu garázsába heteken keresztül zarándokolt az AVM légzőkészülékekért. Daciák, Skoda S 100-asok, Trabantok fordultak többször is, hogy kiürítsék a garázst. Csomagtartókon, kiszerelt ülések helyén vándoroltak Szegedre a nagy Szovjetunió utolsó relikviái. Mára eltűntek ők is a Lenin szobrokkal együtt. Viszont akkoriban ezek az eszközök a szegedi búvárkodás túlélését biztosították...

                                                        *

1993 februárjának egyik reggelén ropogott a hó a annak a négy embernek a talpa alatt a bajai úti téglagyári gödrök jegén, akik kiadós málhájuktól megszabadulva sátrat állítottak, majd ezt követően már egy szál úszónadrágban fagyoskodtak a vacogtató mínuszokban néhány percig. A búvárruhába ilyen sebességgel még soha nem öltöztek be. A csákányok már csattogtak is a befagyott tó jegén léket vágva...
Somogyi Károlyné fotójával és szövegével “Búvárok – jég alatt” címmel jelent meg a Délvilág lapjain ez a nem mindennapi hétvégi elfoglaltsága ennek a néhány embernek. Mintha ezen a hétvégén éppen nem lett volna jobb dolguk...
“A Manta Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub tagjai merülési gyakorlatot tartottak szombaton délben Szegeden, a Bajai úti téglagyári tónál. A fogvacogtató hidegben végzett gyakorlatnak fontos célja és nagy jelentősége van: a szegedi búvárok ugyanis tagjai a Magyar Életmentő Egyesületnek is, így segítséget nyújthatnak jég alá merült emberek vagy tárgyak mentésénél. A keményre fagyott mély tó jegén vágott léken egymás után merültek vízbe a gyakorlat résztvevői: Gajó Gusztáv, Pintér Tibor s Puskás János, őket Nagy Abonyi Attila biztosította mentőkötéllel. A bátor fiatalemberek pontosan 25 percig voltak víz és jég alatt.”

                                                                       *

Az indulás pillanatát igazából lehetetlen leírni, amikor tudatosul a búvárban, hogy mostantól egészen más időszámítás kezdődik, tehát igen hasznos lenne konzervek és egyéb felszerelések után nézni, mert másnap “Indulás!”
Az 1990-es évek első felében a horvátországi Krk szigete volt a legkönnyebben ellérhető úticélunk. Abban az időszakban az utazás meglehetősen kalandos vállalkozás volt napjaink útjaihoz képest. Akkoriban még kompresszorokat, csónakokat kellett magunkkal vonszolnunk odafelé és visszafelé is.
Napjainkban az Adria szinte minden településén található búvárbázis, amely minden felszerelést képes biztosítani a merülésre vágyóknak. Nem szükséges kompresszort, gumicsónakot, a hozzá tartozó motort, vagy a személyes holmik közül palackokat, ólomsúlyokat bezsúfolni a gépkocsikba. Nem beszélve a repülőgépes utakról, amelyekről akkoriban nem is álmodhattunk. A 90-es évek elején egy adriai búvártúra útjának élményei mind a mai napig felejthetetlenek. De mára én is elkényelmesedtem inkább végigalszom Budapest-Hurghada 4 óra hosszat tartó útját az Egypt Air egyik járatán...
Meglepő még a búvár számára is, egy kívülálló szemlélőnek még inkább, hogy egyszercsak mégis minden együtt van: Az emberek és a technika. Azaz, mégsem egészen, mert valami mindig hiányzik. Azonban egy talpraesett magyar búvár előtt nem létezik akadály. Kénytelen vagyok pontosítani: A búvár számára a pillanat nem pillanat (Lázár Sándor időértelmezését követően bevezettük a “búváridő” fogalmát). Ez a dolog egy olyan hosszantartó elnyúúúújtott pillanat, mely nem bírva tovább a nyújtást, átalakul perccé, majd órává... Néha több óráról, szélsőséges esetben több napról szóló folyamatról van szó, amely az érintett számára egyetlen pillanattá sűrűsödik össze.
A kívülálló mindebből a felesleges rohangálást, az ide-oda pakolást látja, ingerült szócsaták tanúja, melyeknek soha nem lesz vége a jelek szerint. Az utolsó percben kiderül, hogy baj van a gumicsónakkal, hiányzik néhány csavarja, vagy lyukas a feneke. A légzőkészülék nem fér be sem a csomagtartóba, sem a fék- és a gázpedál közé, tehát korlátozni kell a konzervek irdatlan mennyiségét, természetesen vigyázva, hogy a dobozos sörök mennyiségét ne érintse a recesszió. És ezután minden addigi biztosnak hitt elképzelés a feje tetejére áll, mintha minden és mindenki összeesküdött volna e díszes társasággal szemben.
Előbb-utóbb azonban mégiscsak elérkezik az a perc, mikor felbúgnak a gépkocsik motorjai, és elindul végre egy furcsa karaván felmálházva, olyan mértékben, hogy a megboldogult Hannibál teherhordó elefántjai már a teher látványától megmakacsolták volna magukat, mint a bibliai Bileám öszvére, és soha nem jutottak volna el Róma falai alá.
Ekkor azonban már nincs megállás, a konvoj elindul feltartózhatatlanul úticélja felé az autók rugóiának nyöszörgésétől és az ember sóhajától kísérve, mely utóbbiban időnként felismerhető egyetlen szó: Tenger.
Miként az indulás előtti órák, maga az út sem mindennapi élmény. Nem szándékozom dramatizálni az út viszontagságait, mindenesetre a következőképpen néz ki egy a legjobb esetben tizenkét órás autóút az Adria felé, amennyiben ezt az utat könnyűbúvárok teszik meg.
Ne befolyásoljanak senkit sem a következő tények, akik teljes szívből vágynak a búvárkodás szépségeivel megismerkedni, legyen számukra intő példa a jövőt illetően, vagy pedig fogadják el úgy, hogy a víz alatti élvezetek nem érnek semmit az odavezető pokolba vezető út gyötrelmei nélkül.
A tervezett indulás tegyük fel, este hét óra egy meghatározott helyről, amelyik annak a búvárnak a lakhelye (Gajó Gusztáv), ahol a legsúlyosabb felszereléseket kell bepakolni a gépkocsik rakterébe, vagy az utánfutókra, ahová a megelőző nap sem fért már egy gumitömítés sem. A helyzetet enyhíteni lehet, ha egy vendéglőféle van a közelben, ahol azok, aki a gépkocsi vezető mellett ülnek, a hűtővíz utánpótlásért vállalnak felelősséget.
Ekkor még senki nem sejt semmit. Későbbiekben azonban mindenki mélységesen irigyli azokat, akik már valami okból korábban elindultak, mert például éppen egy határ melletti faluba lakodalomba voltak hivatalosak, akiknek az ünnepi vacsora mellől akadálymentes útjuk volt a tenger felé.
Tehát, tizenkilenc óra. A gépkocsik és az emberek együtt, de a bepakolás, mintha el sem kezdődött volna. A Lada Samarák, a Zsigulik és a Skoda S 100-asok belseje tömve, amely teljességgel kizárja azt a tényt, hogy valaha, valaki is képes volna még bepréselődni a felhalmozott konzervek, sátrak és búvárpalackok mellé, a személyes holmikról nem is beszélve. Nem említettem még a sok-sok ezer kisebb-nagyobb terjedelmesebb kelléket a látszólag teljesen felesleges miniatűr mütyürkéktől, szelepektől, csavaroktól a nagyobb teret bitorló felfújható gumicsónakig és a hozzátartozó motorig.
Amennyiben egy gépkocsiba való pakolást művészetnek lehet tekintetni, akkor Gajó Guszti bizonyára babérkoszorús művésze ennek az alkotásnak. Ő egyébként Szeged első olyan búvároktatója, aki nemzetközi minősítési rendszerben is oktatott. Amennyire precíz volt a búvárkodásban, annyira precíz volt a pakolásban is. Azonban ez a precizitás természetesen csak akkor ér valamit, ha legalább tíz indulásra kész, idegesen toporgó ember állja körül. Komótosan, szinte kéjjel pakol, aprólékosan helyezi el a legkisebb alkatrészt is, hogy a többieknek azonnal kedvük kerekedik újrapakolni saját felszereléseiket is. Ínyencet lát maga előtt az ember, aki olyan átéléssel képes még egy fullasztó vasárnapi ebéd után is megízlelni még egy falatot, hogy másokat is magával ragad még egy fogásra.
Az aprólékosan feltöltött utánfutó újra és újra megszabadul terhétől, mert valamit már képtelen lenyelni. Sátor, napernyő, hajómotor, tábori hűtőszekrény félóránként csrél helyet, mire végül hosszas rábeszélésre a hűtőgép marad itthon.
Észrevétlenül besötétedik. Az emberek hangulata is. Az indulás lázas izgalma alábbhagy, illetve az izgalmat ezután már a másik ember okozza. Lehet, hogy mindössze azzal, hogy azt mondja, milyen csodás ez a holdvilágos, langyos éjszaka.
Már vannak, akik az itthonmaradást fontolgatják. Reménytelenség és kimerültség. Talán ezzel a két szóval lehetne jellemezni azt a pillanatot, mikor végre mindenki a gépkocsijában ül, s néhány perc múlva a konvoj már el is hagyja a város határának a végét jelző táblát.
Amennyiben valaki idáig még nem riadt el egy búvártúrától, akkor az nem ismeri azt a mesét, amelyben a királyfi kiszabadítja a hercegkisasszonyt a sárkány karmaiból.
Mert a három-négy órás csúszás az indulásban mit sem jelent. Rövid száz kilométeres kerülő egy másik városba, ahol az előzetes megbeszélés szerint még bepakolunk egy kompresszort, de hogy hová, azt még mi magunk sem tudjuk. Megjegyzem, amikor ezek az események történtek, még a legmerészebb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaha, belátható időn belül mi is légsűrítő tulajdonosok leszünk, mégha az a kompresszor a megboldogult NDK-ból is származott, amelynek akkor már közigazgatásilag nem létezett határa. Mindössze az emberek bontották le annál nehezebben a lekükben azt a bizonyos falat.
E rövid kitérő után térjünk vissza hőseinkhez, akik túlterhelt gépkocsiaikkal és idegeikkel éppen a langyos nyári éjszakán át suhannak úticéljukkal éppen ellentétes irányba.
Amennyiben minden a tervek szerint történik - ami búvárokra nem jellemző, habár terv szerint merülnek - néhány perces megállás után már roboghatunk is tovább az utánfutó legújabb terhével, a hőn vágyott kölcsönkompresszorral. Azonban a terveket az ember többnyire megcáfolja, mégha ő is készítette azokat.
Először is, a kompresszor tulajdonosának (Mácsai Bandi, kecskeméti búvárklub vezetője, 1992.) lakására meglehetősen körülményes rábukkanni az éjszakai sötétségbe burkolt megyeszékhely kihalt külvárosában. Persze, ilyenkor derül ki, hogy aki járt már ott, az nappali világosságban ismerte meg a környéket, így tehát felháborodottan kéri ki magának a legenyhébb célzásokat is tájékozódási képességét illetően, hiszen jelen pillanatban teljesen más a megvilágítás.
Az utánfutóval való többszöri körülményes fordulások, tolatások, különféle hajmeresztő manőverek pedig kínos vigyort csalnak az arcokra. Eltelt ismét egy óra. A ház végre megvan, azonban a gazda sehol. Telefon Budapestre, onnan órákkal azelőtt elindult. A feleség az idegösszeroppanás határán, férj sehol, helyette hét-nyolc kocsiból, és utánfutóból álló igen feltűnő konvoj pihen a csendes falusias késő éjszakai utcán. Mi sem vagyunk nyugodtak, de minket leginkább a kompresszor hiánya aggaszt.
Mit tesz ilyenkor egy talpraesett búvár? Hogy életének lehetőleg minden pillanatát hasznosan töltse ki, előturkálja a gépkocsi csomagtartójának a legmélyéről a hálózsákját, majd a város koromsötét utcájának még sötétebb árokpartján hajléktalanként álomba szenderül. Az indulástól megtett távolság abban a percben mindössze 80 kilométer. A távolság marad, azonban a nap immár másnapra virrad. Eltelt az első nap.
Második nap pedig az út közel 800 kilométeres szakasza következett, amelynek a megpróbáltatásai már fel sem tűntek az előző nap mindössze alig száz kilométeres távolságához.
Az utazás körülményei ennyi év után már nem jelentenek problémát. Megismertük a gumiemberek trükkjeit, amelyek ismerete nélkül nem javaslom senkinek, hogy valaha is elinduljon búvártúrára, hacsak nem kamion, vagy repülőgép raktere áll rendelkezésére.
A gépkocsi vezetőjének mindenképpen irigylésreméltó helyzete van, annak ellenére, hogy egy-egy fékezésnél a hátul felhalmozott takarók, termoszok és sok más egyéb holmi közül valami biztos, hogy a nyakában landol. Az utasok pedig néma sóvárgással szemlélik azt a rengeteg kihasználatlan teret, amely a pedáloknál a végtagjainak van fenntartva.
Azonban egyszer mindennek végeszakad. A gyötrődések, az ezerszer elátkozott percek is, mikor először öltött búvárfelszerelést magára az ember, mert az a pillanat, mikor előbukkan a hegyek mögül a tenger, mindenért kárpótol és mindenért megbocsát...

                                                                       *

(18) “A tenger. Mély és titokzatos világ. Szeretetet ajándékoz, melyet nem követelhetsz. Mindig csak annyit fogadsz el, amennyit ő ad. Máskülönben nem azt találnád, amire vágytál. És mégis a legtöbbet adja, mint amit valaha is remélhetnél. Egy vidám halraj játékában, egy barlangjában gubbasztó polip tekintetében, a korallerdőkben, vagy a felszínhez közel a hullámok és a napfény táncában, és mélyebben, ahol szürkén ragyog minden, ahol önmagadat találod meg, mert egymásra vagytok utalva. Te és a Tenger.
Egy év után - immár rendszeresnek mondhatóan - ismét útnak indult néhány szegedi könnyűbúvár, a Manta Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub tagjai (majd őket követően később egy másik csoport is), a horvátországi Krk-szigetére, a korábbi gyakorló- és kutatómerüléseket folytatni.
A háborgó tenger és a mindennap meglepetéseket tartogató technika ellenére a búvárok több merülést hajtottak végre 35-42 méter mélységben, már ismert és még számukra ismeretlen területeken.
A Krk-szigeti Silo partjainál egy húsz éve elsüllyedt teherszállító hajó még szinte teljes épségben várta a búvárokat. Az akkori tragédia áldozatainak a lelke mintha ott bolyongott volna az algákkal, moszatokkal benőtt fedélzeten.
A többi merülés célja jórészt a tenger élővilágának a megismerése volt, illetve a mélymerülések gyakorlása. Az egyik búvár, Gajó Gusztáv István 60 méteres merülésével elismerésre méltó teljesítményt nyújtott, míg a többi vízi ember 40 méteren biztosította a biztonságos visszatérést.
A merülőcsoport tagjai voltak: Albert Erzsébet, Gajó Gusztáv István, dr. Horváth Éva, Kovács Pál, Ladányi Imre, dr. Rovó László és Pintér Tibor.
A búcsúzás sohasem könnyű. A tenger az utolsó két napon - talán azért, mert visszavár - elcsendesült, s a tükörsima vízen az utolsó hajóút alkalmával jókedvű delfincsapat  búcsúzott néhány hasonlóan vidám embertől, akik furcsa öltözékükben, uszonyokkal a lábukon megpróbálják, hacsak percekre is, közéjük valónak érezni magukat.”

Források:
13. Nemes G. Zsuzsanna: Szorgalom: + fegyelem = siker (részlet).  Lobogó, 1971. december 15. 10. p.
14. Mónus Miklós: Legjobbak a Tisza-partiak. Nők Lapja, 1972. (1973?) (? p.)
15. Mónus Miklós: Ma és a holnap. A Lobogó, 1974. 04. 24. 16-17. p
16.  Bátyai Jenő: A búvár tragédiája. Délmagyarország, 1990. szept. 5. 6. p.
17. Réti J. Attila: Egy búvárklub az életben maradásért kapálódzik. Délmagyarország,
1992. április (?)

18. Pintér Tibor: Újabb találkozás az Adriával. Délmadár, a Délmagyarország melléklete, 1993. szeptember 2. 16. p