búvár szeged

 

 

 

 

 

Pintér Tibor

Tiszától a Tengerig

(részlet IV.)

- Krónika Szeged város „vízi búvárairól”  -

 

„Nem kell mindig, mindenkor és mindenhol búvárkodni.
De mindig, mindenkor, az életnek minden hátralévő idejében búvárnak kell lenni. Tehát, méltónak lenni erre az életre.”
(P.T.)

„… és áldassék neve annak, aki a megfáradt búvárt nyugodt öbölbe, haza kíséri.”
(P.T.)

 

Krk horvátországi sziget azonos nevű városa az a hely az Adria partján, amelyet az odavezető út kínjaitól eltekintve a legkönnyebben megközelít a magyar búvár. Ez az a város, amelynek a nevét nyelvtörés és nyelvgubanc nélkül magyar ember számára a legnehezebb helyesen kiejteni. A horvátok rendszeresen megmosolyogják, amint a hajnali rekedt kakas hangját próbáljuk imitálni, mikor városuk nevét a szánkra vesszük.

A szigetet híd köti össze a szárazfölddel, amely azután ciprusokkal és fügefákkal szegélyezett úton kanyarog egészen a városig. Ezen a helyen találkozik nyaranta a magyar búvárok többsége, úgyhogy itt a nyári időszakban meglehet, több hazánkfia él, mint mikor még tenger mosta határainkat.

A város kempingje valóságos búvártáborrá változott át az 1990-es évek első felében, amint minden második sátor előtt száradó búvárruhákat lenget a tengeri szél.

Az öreg Zsigulik, Skodák és kétütemű Wartburgok körül, amerre lép az ember, mindenfelé légzőkészülékek hevernek az árnyékos helyeken, és minden délután kompresszorok zakatolása teszi próbára a nem-búvár kempingezők türelmét. Nem mintha az utóbbiak csendesebbek lennének éjszakai békés sörözgetésükkel, azonban a sok-sok év tapasztalata az, hogy a búvár előbb-utóbb nem kívánatos, jobb esetben megtűrt személlyé válik ott, ahol megjelenik. Egyedül csak a tenger az, amely csendes hullámaival marasztal.

Az alföldi pusztának is megvan a sajátos varázsa, az egyedüli és megismételhetetlen színeivel és aromájával, mikor késő nyári délutánon a friss széna illatát árasztja magából a végtelen mező, azonban ekkor a tenger messzesége az, amely az otthon utáni várakozás érzését ébreszti fel az emberben. Talán a távolság, a végtelen tér nyugalma az, amely a hazaérkezés biztonságát nyújtja. Ez az élmény mindenért kárpótol. A várakozás feszültségét, a végnélküli út fáradalmait, a törődött végtagokat, az idegek kimerültségét.

Mindezt abban a pillanatban elűzi az út utolsó szakasza, amely már ott kanyarog, ahová elindult ez a különös társaság. Hamarosan, a szigeten, túl néhány dombon és hegytetőn váratlanul megjelenik a város szűk sikátoraival, sajátos templomtornyával. A hatalmas víz kéken és fenségesen, fehér fodraival, a maga titkaival körbeöleli a várost és a hazatérőt.

(19) A búvárok ismertetőjegyei: utálják a vizet, utálnak úszni, állandóan fáznak, ám, ha Szeged környékén befagynak a tavak, már csákánnyal a kezükben vágják a léket, s eltűnnek a jégtáblák között a mélyben... Mert már októberben sem találják a helyüket, s búskomor ábrázattal járják az aranyló, őszi utcákat: oly hosszú a tél!

Ha éppen esős napok járnak, a Manta könnyűbúvárai áhítattal szemlélik a pocsolyákat: a tengert vélik felfedezni benne; a kikötőt, a mélységet, a korallfalakat, s mindezeket azúrkék alapon. (megjegyzem, ha valaki netán a leírtakhoz meglepően hasonlóan viselkedő alakkal találkozna, kérem, ne zavarja meg „Nem veszélyes” Ő maga nem, de amit művel, az néha igen...)

Ha a Tisza felett egy száguldó helikopterre lennének figyelmesek, melyből váratlanul kipottyan két fekete alak, s eltűnik a szürke hullámok között, majd egy harmadik, s élettelennek tűnő testet vonszolnak a partra, nos, azok is búvárok. Időnként feltűnnek még itt-ott az ország tavaiban - a horgászok nagy-nagy gyönyörűségére; ebből a búvárok mit sem sejtenek, mert az egyik fenn, a másik lenn... A horgászzsinór, mint Ariadne fonala jelzi a búvár útját, majd használja rozsdamentes tőrét, s felszeleteli a damilt, mint egy szalámit. Mert ő hős. Bizonyára bálnával találkozott, ha ponty is volt az illető hal, s cápával, ha csuka. Mindössze rosszindulatú pletyka, amit terjesztenek a búvárról, mégpedig, hogy ő nagyot mond. Ő is elhiszi, amit a szárazföldön elmesél. És ő hiszi el leginkább. Na, de így kerek a világ.

Ezenkívül közösségi lény. A búvárok olyanok, mint a hét vízi vezér: Artézi, Termál, Csermely, Buzgár, Gejzír, Hévíz, Pocsolya és a többiek... búcsúztatják az óévet, természetükhöz a víz alatt, a Manta Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub tagjai is, és kívánnak békés Új Esztendőt, és egy kortyot a víz helyett - a pezsgőből!

Az 1990-es években a kompresszor volt a legtöbb konfliktus előidézője. Kompresszor nélkül, azaz olyan légsűrítő nélkül, amely sűrített levegővel tölti fel a búvárok palackjait, nem létezik egyetlen búvár közösség sem. A Nagy Privatizációk korában, Szegeden az akkori „Vízügy”-től a Manta klub megvásárolt egy még az MHSZ-es időkből jól ismert NDK gyártmányú kompresszort – kétségtelenül - igen jutányos áron, és még egy légsűrítő is áruba lett bocsájtva, amelyet három magán személy vásárolt meg. Az állami vállalat leépítette búvárcsoportját, így meglehetősen sok, az akkori technikai színvonalnak magasan megfelelő búvárfelszerelés került új tulajdonosához.

A Manta klub kompresszora az elmúlt negyed évszázad alatt átélt jónéhány nagy karbantartást, de még mai napig tölti a klubtagok búvárpalackjait. Elhangzottak időnként olyan gondolatok, hogy „Minek ezt fenntartani? Miért nem adjuk el?”

Mégis, hogyan néz ki egy búvárközösség, amelynek nincsen lehetősége levegővel feltölteni palackjait, amelyektől ő tulajdonképpen búvárnak nevezhető? Hogyan emelkedik a magasba egy pilóta motor nélküli géppel?

A konfliktus, amelyet egy kompresszor, pusztán létezésével képes előidézni, itt még nem szűnik meg, mert a kompresszor fizikai valóság, amely létezik és lélegzik – szív és fúj, amelynek célja van, és amely létezéséhez energiára éhes…

A 90-es években, amikor Horvátországban nem voltak még kiépített búvárbázisok, ahol napjainkban már töltött palackokat biztosítanak a merülésekhez, akkoriban a saját felszereléseken kívül kompresszort, vagy esetleg még egy a szovjet időkből itt maradt narancssárga színű felfújható lélekvesztőt a hozzátartozó köhögő, szörcsögő motorral is magunkkal kellett szállítanunk.

A 6-800 km-es út a hegyek között egy Lada gépkocsira kötött utánfutóra rögzített kompresszorral, mindössze kényelmetlen volt. A rakomány zötyögött, rázkódott az utazás alatt, és időnként meg kellett szakítani az utat, ellenőrizni a rögzítését.

Az igazi kihívás azonban mindig a légsűrítő telepítése volt. Komoly logisztikát, fejtörést és jó adag diplomáciai érzéket igényelt a kompresszorok elhelyezése az ott tartózkodás idejére, hogy minden nap működőképes legyen a gépezet, és legyen hozzá megfelelő energiaforrás, amelyre csatlakoztatni lehet.

A kompresszor, amennyiben villanyárammal működik, az még inkább súlyosbítja a helyzetet, mivel a legtöbb kemping nem volt felszerelve a búvároknak leginkább szükséges ipari árammal, vagy ha igen, akkor az, nem éppen a búvárok légsűrítőit várta epedve.

Ezért aztán hosszadalmas felfedező sétáink eredményeképpen a városszéli autószerelő műhelyek és apartmanok garázsai fogadtak be gyanútlanul, ahonnan néhány nap után egészen biztos az utcán találtuk magunkat ismét. A műhelyekkel sem voltunk szerencsésebbek, ahová koldusként lopakodtunk be némi ellenszolgáltatás fejében, és ugyancsak futnunk kellett, mikor az ott dolgozók és lakók a rendőrséggel fenyegették a palacktöltő brigádot, hacsak nem állnak odébb, de rögtön. A dicstelen távozás mégsem keserített el soha bennünket, viszont, ha értették volna a magyar szavakat, hát, biztosan kirobbantottunk volna egy kisebb testvérháborút, mivel a válaszaink felértek egy valódi hadüzenettel.

Egyszer csak felfedeztünk egy ideálisnak mondható helyet a kompresszor elhelyezésére, amely nem volt igazán távol a kempingtől. A krk-i autóbusz-pályaudvar garázsa, amely pontosan a városközpontban feküdt, mintha egész életében csak bennünket hiányolt volna csörgő, zörgő kompresszorunkkal, és nekünk is úgy tűnt, hogy ezt a hatalmas remizt nekünk építhették, senki másnak. A buszok, amelyek éjszakára bevackolták magukat a tágas beton épületbe, ezután mindössze albérlők lesznek csupán.

Másnap beindult az üzem: Délután merülés, délelőtt palacktöltés, gondolván, hogy a délelőtti órákat nyugodtabban viselik a környéken lakók. Talán mégsem ismertük jól a krk-i polgárok életmódját és szokásait, mert a város békés nyári hangulata már az első délelőtt felbolydult, mikor bekapcsoltuk az ördögnek ezt a harsány szerkezetét, amelyet már jónéhány vidéken elátkoztak. Az ősi fohász is imígyen változhatott meg: “A magyarok búvárkompresszoraitól ments meg minket Uram!”

A légsűrítő dübörgését mindössze a környéken lakók szitkai harsogták túl, és az ismert nemzetközi szó, a “policija”, ismét megalkuvásra kényszerített bennünket, és sürgősen odébbálltunk egy házzal. Ilyen kényszervándorlással két hetet eltölteni nem éppen kellemes időtöltés, viszont a palackok végül mindig tele lettek töltve a tenger- és fenyő-illatú mediterrán levegővel, s a másnapi merülés rendszerint kárpótolt mindannyiunkat az előző napi törődésért.

Nap, mint nap új helyszín a kompresszortelepítésre, hasonlóan egykori vándorló őseinkhez, akik reggel még nem tudták, lesz-e valahol egy embernyi terület, ahol álomra hajthatják a fejüket. Mert üres palackokkal szégyenében egyetlen egy búvár sem kocog vissza a kempingbe.

A kompresszor csökönyösségéről azonban még szó sem esett, pedig e nélkül semmit nem érthetünk meg egy valójában jól szervezett magyar búvártúráról a kilencvenes évek első feléből.

Tézis: “A kompresszornak minden bizonnyal lelke van.” Ez olyannyira faktum, hogy ezen ismeret nélkül hozzá ne kezdjen bárki is búvárpalackok töltéséhez!

Ha nem lenne, nem borzolná a kedélyeinket, és ha a legalkalmatlanabb pillanatokban nem makacsolná meg magát, nem veszélyeztetné a búvárok családi békéjét. Mert a búvárok asszonyai sokat tűrő feleségek, azonban a búvárok nehézségeit ők a férfiak távollétével eltöltött órák számával arányosan mérik. Ebből a szempontból teljesen érthető, hogy időnként nekik is elegük van embereik mániájából, és leplezetlen ingerültséggel kérdezik: „Mi a fenének kell neked mindig a víz alá menned?” Továbbá a búvár szó számukra legalábbis olyan hatással van, mint spanyolhonban a bikának a vörös posztó. Mert nekik is lelkük van, mint a kompresszornak. És állíthatom, hogy mindkettő meglehetősen érzékeny.

A gép lelke, mint későbbi elemzések során kiértékeltük, az örökös helyváltoztatások során mehetett tönkre. Tehát ennyiben is hasonlít egymásra a kompresszor és az asszony. Az utóbbiakra is jellemző, hogy nem repesnek az örömtől, mikor költözködést jelent be a ház ura.

Tehát, minden bizonnyal a kompresszor lelkét is megviselhette az örökös vándorlás és bizonytalanság, így ha csak tehette, megpróbálta bebizonyítani, hogy ő maga is képes meglepetésekkel szolgálni.

Merüléseink során kiürült légzőkészülékeinket természetesen minden nap fel kellett tölteni, egyébként minden bizonnyal mi is tönkremennénk lelkileg, hiszen nem lehet egészségesen elviselni a "partra vetett búvár" állapotát.

Ennek ellenére a palackok töltései a legtöbb búvárnak a legérzékenyebb napi programjai közé tartoztak, hiszen meglehetősen embert próbáló tevékenység nyolc-tíz fős társaság légzőkészülékeit negyven fokos kánikulában árnyék nélkül, porban, valahol egy kiábrándítóan kopár helyen, sivatagi körülmények között újratölteni.

Amennyiben a kompresszor békés természetű, akkoriban ennek a palack mennyiségnek a legjobb esetben is négy-öt óra hosszat tartott az újratöltése. A forrósághoz és a koszhoz, amely a kompresszorkezelő izzadt testére szinte eltávolíthatatlanul rögzült, hozzátartozott a már-már elviselhetetlen zaj, amely ugyanennyi ideig tartott. Ha ezt a fülsüketítő robajt a környékbeli lakosok mindössze néhány centiméterre a géptől tapasztalnák meg, akkor minden bizonnyal megadóbban tűrnék saját megpróbáltatásaikat.

E tevékenység idegőrlő hatásainak és a búvárok feleségeinek, családjának érdekében többnyire minden nap más személy volt kijelölve e fontos és komoly megpróbáltatást igénylő műveletre, melynek a végeredménye általában az volt, hogy két hétig ugyanaz a két-három személy töltött folyamatosan, a többiek pedig a tábor és a töltőhely között ingáztak folyamatosan a langyos sörökkel és a legfrissebb hírekkel a családok lelkiállapotát illetően.

A palack töltések időpontját illetően mindenképpen a délutánok voltak a legszerencsésebbek. A délelőtti időszak a vis major kategóriába tartozott. Délutánra megérkeztünk az aznapi merülésből, a kedélyekkel együtt a nap heve is elcsendesedett valamelyest. Ennek az időpontnak a hátránya viszont az volt, hogy ilyenkor legszívesebben mindenki pihenne, tisztálkodna (mert milyen jó is a szappan- és a tusfürdő-illat az édesvíz mosta testen), vacsorázná ugyanazt a fajta felmelegített konzervet, amit tegnapelőtt is ugyanolyan jóízűen evett. Ezért a legkevésbé tartja szerencsésnek azt az ötletet, hogy az említett délutáni időszakot, amely jónéhányszor az esti órákba nyúlik, vezekléssel töltse azért az egy óra időtartamú valóban leírhatatlan szépségért, amelyet a víz alatt tölt.

Mégis, mindennapi megpróbáltatásaink ellenére nap, mint nap megtettük, hogy palackjaink ismét tele legyenek az életet adó levegővel. Természetesen jóval egyszerűbb lett volna számunkra az élet, ha az említett törődések kimaradtak volna a napjainkból.

A kilencvenes évek elején még elképzelhetetlen volt számunkra az a lehetőség, amely alig egy évtizeddel később a búvárbázisok megjelenésével megadatott.

A kiépült bázisok minden későbbi kényelme ellenére, nem feledtük el azokat a kezdeti nehézségeket, amelyek végeredményben valódi, élő, eleven búvárrá teszik azt, aki valóban búvárrá akar válni.

Bizonyára többen vannak a búvár társadalomban, akik nem osztoznak a véleményemben, azonban, ha körülnézünk az újdonsült búvárok között, úgy tűnik, az eredmény mégiscsak engem igazol, mert nem sokan vannak azok a kiképzett “egynyári” sportbúvárok, akik meg is maradnak búvárnak, és adott esetben vállalják is az erőfeszítést a további lemerülésekért.

Számukra akkoriban minden egyes víz alatt töltött perc komoly kihívás volt technikailag és emberileg is.

Ezen értékek nélkül nem volnának most tökéletesen záródó búvármaszkok, biztonságosan működő légzőkészülékek, nem volna óceán-kutatás, és csakis pihenés céljából kényelmes búvárbázisok. Elődeink nem a mi életünk, az utánuk jövő generációk életének a megkönnyítése céljából alkották meg azokat az eszközöket, amelyeket jelenleg használunk, hanem lehetőséget adtak, hogy tovább lépjünk azon az úton, amelyen valaha ők az első lépést megtették. És minden lépésünkért meg kell küzdeni, mert minden lépésünk az első ebben a világmindenségben, és végső soron egyedüli.

Tehát, igaz lehet, hogy minden rosszban fellelhető a jó. Ezért aztán az időnként csökönyös kompresszorainknak köszönetet mondhatunk azért a sok nehézségért és bosszúságért, amelyeket okoztak.

Kovács Pali nélkül viszont, ez az öröm mégiscsak üröm lett volna, és lehet, hogy a köszönet is elmarad.

Palira egy idő után eposzi jelző illett, amire valóban rászolgált: “Aranykezű Pali”, mintha éppen egy homéroszi eposzból lépett volna elő.

Ezt a jelzőt a görög istenek is megirigyelhetik, mert még ők sem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel Pali büszkélkedhetett volna, ha egyáltalán ő valaha is büszkélkedett volna. Ezt a jelzőt annak a képességének köszönheti, amelyet nem tanulni lehet, hanem életmódként élni kell.

Egyrészt végtelen türelemmel viseltetik nemcsak a mindenféle gépek, zörgő masinák, mozgó, ugró rugók iránt, hanem hasonlóképpen az emberek irányában is. Ezen utóbbi tulajdonsága, pedig az egyik legnagyobb erényének kellene, hogy legyen a búvárnak, mert sokszor hetekig kell elviselni egymást a bolondériákkal, majd másnap vigyázni az ugyanannak az embernek az életére. Ha a türelem hiányzik, és a szárazföldön nincsenek megoldva az emberi konfliktusok, akkor ezek a víz alatt végzetessé válhatnak.

Palinak a gépekkel való viszonyát talán azzal lehetne a legképletesebben leírni, hogy ő az a búvár, aki egyetlen hadtápkészlettel és pattintott kővel képes bármiből egyetlen délután kompresszort, vagy víz alatti fényképezőgéptokot fabrikálni. Nem túlzás. Adriai táborozásaink során számtalan alkalommal tanúja lehettem annak a csodának, hogy Pali mire képes egyetlen kődarabbal.

Kompresszorunk két napja Krk városának a szélén, egy autó-javító műhelyben állt, némi konvertibilis baksis fejében, ami a műhelyfőnök zsebébe vándorolt. Onnan kaptuk a szükséges áramot és végre a viszonylag nyugalmas helyet, ahonnan néhány napig nem biztos, hogy tovább kell vándorolnunk. Délutánonként, mikor megérkeztünk tölteni, a poros fügefák árnyékában a műhely már zárva volt, mindössze egyetlen csatlakozás fityegett ki az épületből kompresszorunk számára.

A környezet megszokott: Rekkenő hőség, por, kosz, izzadtság és merülés utáni kellemes fáradtság. A légsűrítő hatalmas zakatolással beindul: első palack fel…, negyven perc után le, a levegő fülsiketítő sivítással ki, amíg a másikat felszereljük, a második már fenn a magas nyomású tömlőkön, majd fél óra semmittevés az iszonyú zajban. Mindössze időnként kell rápillantani a kompresszor nyomásmérőjére és üríteni egy villáskulccsal a kondenzvizet.

Már egy órája fürdünk saját izzadtságunkban, a kabócák is elaléltak a hőségtől és a tétlenségtől, hogy képtelenek voltak túlciripelni a zakatoló szerkezetet. Ekkor a hirtelen beállt kabócapihenőbe a kompresszor felől váratlanul éles süvítés hallatszik. A motor továbbra is megállás nélkül működteti a zajos légsűrítőt, viszont ez a hang idáig mindannyiunk számára ismeretlen volt.

Óvatosan megközelítettem a szerkezetet: Leállítani, a dugattyúk egy utolsót pöffennek, majd néhány rövid sziszegő hang után a gép végleg leáll.

Hosszas vizsgálódás után kiderül, hogy a körkörösen hajtogatott rézcső, amely kísértetiesen hasonlít a pálinkafőző csövére, derékban tört ketté.

Nosza, jókedv, vidámság, nem elég a napokig tartó sirokkó, amely partra cövekelt bennünket, és hátra van még a palackoknak több mint a fele, és most még ez is. Elsőként az elkeseredettség érzése érkezett meg leplezetlenül, majd Imre bácsi néhány üveg langyos sörrel, és miután ő is konstatálta, hogy “ez bizony eltörött”, a társaság összeült konzíliumra a haldokló fölött.

Nem volna gond a feltámadás kérdésével, amennyiben egy angyal éppen elrepülne nesztelenül felettünk egy pótcsővel a kezében. Viszont a környéken sem angyal, sem pótcső.

Megjavítható? Ebben a környezetben lehetetlen. Esetleg, ha megfelelő célszerszámok állnának rendelkezésünkre. Különböző gömbölyítő, forrasztó, lyukasztó és egyéb műszer.

- Neked van? - Nincs. Miért lenne? És neked? - Persze, hogy nincs. Az autószerelő műhelyben talán. Az bizony zárva.

Felháborodva szemléltük a lelakatolt kaput. Hogyan képzelik ezek, hogy vasárnap délután zárva tartanak?

A percekig tartó “tanácstalan tanácskozás” közepette hangzik fel az ütemes kopácsolás zaja. Pali a pattintott kővel és a hadtápkészlettel a kezében a darabokra szedett kompresszor mellett elmélyülten szerel.

Igaz, már késő este, a csillagok alatt, békésen ücsörögnek a búvárok egy-egy üveg Karlovac sörrel a kezükben és a lábuknál heverő feltöltött palackokkal a partra zúgó hullámok zörejeire figyelve.

Mert másnap ismét vár a tenger.


(20)“A vasárnap hajnalban, két óra és negyed három között Szegeden lejátszódott történet egyik főhőse meséli: - Négyen ültünk a kocsiban, a Móra múzeum irányából haladtunk a Bevedere palota felé, nyugodt tempóban. Velünk szemben, versenyszerűen előzött egy jármű, körülbelül 100 km/óra sebességgel. Éreztem a veszélyt, észleltem nem mindennapi iramukat, s reflexszerűen fékeztem. A bevontatott Szőke Tisza-hajó magasságát elhagyva, az új Hungária felé haladtunk. A hátsó kerék megcsúszott – éjjel fagyott -, a kocsi fölugrott a padkára, s attól a pillanattól csúsztunk lefele a Tiszába. Már a vízben voltunk, az ajtókat kívülről nyoma az áradat, mondtam a fiúknak, egyetlen menekülésünk: az ablakok. Senki sem vesztette el a fejét, ez volt a szerencsénk, s másodpercek alatt mindenki a saját ablakán kikúszott-kicsúszott, s aztán már csak úszni kellett... Egymást nem segítettük, mivel mindenki tudott úszni. A kocsi elmerült. A múzeumnál sötétkék Opel taxit próbáltunk kézzel-lábbal megállítani, de továbbhajtott. Csuromvizesen értünk a Tisza szállóhoz, s onnan telefonáltunk a rendőrségre.

A FIAT Ritmo tulajdonosával, a gépkocsivezető fiú édesapjával a rakparton találkoztunk. Az apa véleménye szerint egyértelműen csúszós műutat versenypájának képzelő járművezető okozta a kevés híján tragédiába torkolló esetet. A rutintalanságnak is megvolt a maga szerepe, ez azonban nem menti a segítségnyújtást elmulasztókat.

Nagy tömeg gyűlt össze tegnap délelőtt a Tisza-parton. A látványt a tűzoltók biztosították. Danyi Mihály zászlós vezetésével felvonultatták a Fablok típuú óriásdarut, amellyel végül kiemelték az áradó Tiszába került FIAT-ot. Ehhez azonban szükség volt Gajó Gusztáv könnyűbúvár közreműködésére.

A vízirendőrök visszaemlékezése szerint az árvízi emlékmű lejárójánál egy Mercedes landolt a Tiszában kb. két éve, s mintegy 3-4 éve a gyálaréti szennyvízkifolyónál egy Skoda tréfálta meg a tulajdonost – a sofőr horgászni ment, s a kocsi megelőzte a pecázót, mivel nem húzta be a kéziféket.

A búvár, Gajó Gusztáv már több mint egy órája lent dolgozik. Amint megjelenik, jelzi, hogy még nem fejezte be a munkáját. – Erős a sodrás – mondja, s mielőtt lemerülne, figyelmeztetik, ágakat, gallyakat hoz a Tisza, vigyázzon. Újabb félóra elteltével – nehéz az idő múlását kivárni – megjelenik bajuszos arca, s jelzi: az emelődarué a “szó”. A jéghideg vízben elfogyott az összes tartalék levegője, szerencsére a hevederekt elhelyezte a gépkocsin. Az is kiderült, hogy az ár mintegy húsz méterrel már elsodorta a FIAT-ot. A kiemelést még megvárja, talán szükség lesz rá. Gajó Gusztávé a szó:

- A Manta Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub elnöke vagyok. Egyesületünk 1989-ben alakult. A könnyűbúvár és szabadidősport összefogását és irányítását végzem. Ilyen határesetekben segítséget nyújtok. Mintegy 40 tagunk van, nagy a lemorzsolódás és feltöltődés, mivel az egyetemisták és főiskolások képezik a tagsád többségét. Az érdeklődők a 6701 szeged, Pf. 1094-en találnak ránk. Szolgálatainkat fölajánlottuk a köznek, a város azonban nem támogat bennünket. Harmincöt éves vagyok, a MÁV-nál dolgozom.

Gajó Gusztáv a gépkocsi kiemelése után a vízi rendészeten átöltözött, megivott egy forró teát, s hazatért. Közben Kocsis Lajos főtörzsőrmester darukezelő reflexein múlott a levegőben himbálózó FIAT Ritmo sorsa. Társai irányították, miközben megvárták, hogy kifolyjon a víz a kiemelt kocsiból. A Tiszán olajfoltok jelentek meg... A kocsi első tengelyéhez kapcsolta a hevederekt a búvár, így függőleges állapotban lengett a Tisza föltött. Vízszintes helyzetben kellett hozni. Kifolyt a kocsiból a Tisza (Maros, Körösök, Szamos stb.) szutykos vize, s a vízszintesért folytatott harc sikerrel járt. A jármű hátsó részét a lépcsőre fektetve buktatták előre a FIAT-ot. A hátsó kerék először 12.20 órakor ért talajt, s a leengedés egy percig tartott. A helyszínre érkezett kocsimentő már készenlétben várta a tizenegy éves, a baleset után is láthatóan karbantartott járművet.

Karácsony másnapján a főszereplők – legalábbis aki a Tisza-parton, a mentésben munkát vállalt – nyugodtan ebédelhettek.


(21) "Itt már a kifújt levegő hangja is más. Dübörögnek a buborékok, és a legpompásabb színeknek is szürkéskék árnyalata van. Ha felnézel oda, ahonnan megérkeztél, messze, nagyon messze fenn, talán még feltűnik a felszín vibrálása. S ami ebben a pillanatban élmény és öröm, az a következőben lehet, hogy maga a pokol, a küzdelem. Törékeny az ember. Határaiban él e határtalan világban. És ezt nem szabad, hogy elfeledje...

1994 nyarának végén ismét útnak indult a szegedi MANTA Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub egy csoportja a megszokott búvárbázisra, a horvátországi Krk kempingjébe.

Az ismerős városfalak, öblök, a kikötő és Peda, a kapitány, aki hajóval szállította a búvárokat a merülések helyszínére, már barátként üdvözölték a csoportot. Mint a mesében, a hullámzó tenger az első napokban próbára tette a búvárok türelmét. Végül kitárta kapuit, s elindulhatott a kis expedíció.

A túra célja idén is hasonló volt a korábbi évekéhez: mélymerülések gyakorlása, illetve víz alatti fotózás és eddig még nem látott hajóroncsok és merülési helyek felkutatása.

A parttól több kilométernyire egy szirt víz alatti részénél, úgy tizenöt méter mélyen egy szifon, azaz egy átúszható barlang várja azokat a búvárokat, akik áhítatra vágynak. Áhítatra, mert egy emberkéz építette templom csendje és szépsége sem veheti fel a versenyt a Teremtő kezének alkotásával. Az ember szabályaival hoz létre harmóniát, a természet pedig a látszólag szabálytalannal, az egymástól elütő színekkel és formákkal alkotja meg a legnagyobb csendet.

Mikor a sötét sziklafalon előbukkan a barlang nyílása, míg a másik oldalról átszűrődik a zöldes fény, mintha valóban az örökkévalóság üzenne az embernek.

Az utolsó nap Cres sziget sziklás, ligetes partjainál vezetett a hajóút egészen Isztriáig. Ezen a helyen egy II. Világháborúban elsüllyedt amerikai "Liberty" személyszállítót vizsgáltak át a Mantások. (Ferenczy Attila, Kovács Pál, Kovács Pálné, Albert Erzsébet, Dr. Rovó László, Ladányi Imre, Dr. Horváth Éva, Puskás János és e sorok írója) - természetesen búvárszemmel.


Kompresszorfejűvel való találkozás már az első alkalommal sem volt mindennapi élmény.

Gajó Gusztival a kilencvenes évek legelején átruccantunk a délvidéki háborúnak éppen tűzszünetét élvező Törökkanizsára a Tisza mellé, Szerbiába, vagy még mindig Jugoszláviába? Nem hiszem, hogy valaki is kiismerte volna magát akkoriban, hogy éppen kihez is, milyen országhoz tartozik.

Nos, egy papszentelés volt az alkalom, ahol egymásba botlottunk, egy hatalmas lakodalmas sátorban, mert hát tényleg lakodalom volt ez a javából, hiszen a frissen szentelt eljegyezte magát a katolikus egyházzal holtomiglan-holtodiglan.

Attila is akkoriban a Szegedi Hittudomány Főiskola Szemináriumában tanulta a papi ismereteket, amelyeket később nem hitehagyása miatt, de elhagyott, úgyhogy, néhány év múltán, mint civil teológus fejezte be tanulmányait.

Szóval, Törökkanizsán voltunk, mikor Attila borostás ábrázatával elénk állt: - „Repülőről láttam azokat a pocsétákat Szeged környékén, mik azok?”

A tömör szűkszavú kérdésre a válasz: - „Gyere le velünk, és nézd meg.”

Itt kezdődött. Attila a székely kispap ezek után Isten szolgálatát megosztotta a búvárok életével, elöljárói nem kis megrökönyödésére.

Sávai János, volt tanára nevét azért nem szabad itt mellőzni, mert ő volt az, aki a tanítványának az első búvárfelszerelését finanszírozta. A pap, azért mégiscsak pap.

És elkezdődött Attila színeváltozása. Először is, néhány nap után már csak Kompresszorfejűnek ismerték. Márton Miki „hülyeségei” közé tartozott ez a keresetlen keresztelés is. Az ok egyszerű: Attilának még nem volt saját légzőkészüléke (mint ahogyan legtöbbünknek sem), így minden korty levegőt az akkoriban létező légzőkészülékekből arany áron mértük. Továbbá, minden kezdő búvár a szakirodalom szerint is exponenciálisan több levegőt fogyaszt, mint a gyakorlott. Ám, ez nem akadályozza meg a kezdőt, hogy víz alá merüljön. Ferenczy Attilát pedig a legkevésbé. Székely vére, amit később volt alkalmunk tapasztalni, igencsak hajtotta az újdonságok felé. A huncutsága pedig, ami ugyancsak egy székely góbéjé volt, emlékeztetett azokra a viccekre, hogy...amikor a székely.... Nos, Attila igazi székely volt.

Amennyi palackba zárt levegőt talált szombatonként az uszoda partján, azt azonnal, észrevétlenül magáévá tette, és eltűnt vele az uszoda két méteres mélységében. Egy idő után azonban zavaróvá vált a góbé vére, mert mire a nem székely búvár magára talált, és kereste a töltött palackját, már csak a horpadtra szívott légzőkészülékét találta meg. Attila olyan volt, mint egy palack vámpír.

Ekkor keresztelte el Márton Miki: "Ennek az embernek egy kompresszort kellene a fejére kötni!" Ezután így ismerte mindenki: Kompresszorfejű...

Attila révén a Mátyás téri ferences rendházból egy ferences testvér is velünk tartott. Igen sok problémája akadt később rendjének az elöljárójával, mikor barna színű legkisebb testvéri habitusa alá rejtve uszonyát, maszkját, és a végén a búvárruháját is, leszökött a sportuszodába. Számára a szerzetességén kívül a legfontosabb a búvárkodás volt, mert a Teremtő mégiscsak a vízzel kezdte el a teremtést. Ez az érv azonban nem igen hatotta meg a kolostor elöljáróját, így egy idő után a testvér mégiscsak a szerzetes testvéreket választotta a búvár testvérek helyett.

De nem hiszem, hogy nyomtalanul múlhatott el számára az az időszak, amit velünk töltött. Erről leginkább Kompresszorfejű gondoskodott, mint, hogy leendő paptestvérének az öregebb búvár tudását néhány uszodai merülés során át kívánta adni. Az, hogy a szerencsétlen legkisebb testvér ezeket a kurzusokat megúszta, mert úszni azért mégiscsak tudott, az valóban a Gondviselésnek volt köszönhető.

Attila az öregebb búvár tudományával, és kényszerből az egyetlen palack lehetőségével meg akarta tanítani a testvért „body breathing-elni”, azaz, egyetlen palackról, egyetlen levegőforrásról két embernek lélegezni úszás közben a víz alatt. Isten legkisebb szolgája gyanútlanul bele is ment a kísérletbe. Attila a merülés végén a székely kópé ártatlanságával mindössze ennyit mondott: "Rágta, rágta a csutorát, én meg téptem belőle ki a szájából, hogy adjon már nékem is levegőt, de az csak fogta, fogta, és ahogy téptem belőle, úgy nyúlt a feje, mint egy pióca.”


A „búváridő”, az idő egészen új dimenziója. Pontosabb megfogalmazásban azt jelenti, hogyan nem létezik az órákkal, a percekkel mért idő. Tehát, úgymint, az idő.

A felfedezés Lázár Sanyi nevéhez fűződik, igaz korábban már Gajó Guszti is sejtetett valamit az idő relativitásáról. Sőt, az időnek egy egészen új számításáról is beszélhetünk, amit a legprecízebben, talán a búváridő-számítás fogalmával jelölhetünk.

A speciális időszámításra példa, ha a búvárcsapat megbeszéli, hogy a Rolling Stones elme és búvársüllyesztőben találkozik a Szilléri sugárúton a 90-es évek derekán délután 1 órakor, és onnan azonnal elindul, mert az utazók előtt van még szűken 700 kilométer a horvát országi Krk szigetéig, és este 8 órakor a nem sofőr búvárok már régen elsörözték azt a költőpénzt, amit a túrára szántak, nos, ez az idő relativitás, azaz, a búváridő.

Csupán azért, mert egy hosszadalmas telefonhívás után kiderült, hogy Lázár Sanyi késő délután még Debrecenben valakinél egy számítógépet állít be, viszont a még később esti szegedi indulást követően szinte azonnal egy gyors étteremnél meg kell állnia az étlapot végigennie, s mindezt szemrebbenés nélkül.

Közel egy munkanapnyi várakozás után végre elindul a társaság.

A búváridő-számítás létezésére még egy példa, nehogy valakinek kétsége legyen a valóságát illetően egy belföldi túra szervezése így nézett ki akkoriban: Gyékényesre indulás délután 5 órakor, így talán este 10 körül megérkezünk, és még búzasör is marad a kemping éttermében. Tibcsi (Gajdos) és Sanyika (Lázár) azonban megbeszélik, hogy ők délelőtt 10 órakor indulnak.

Tibornak családja is bepakol a búvárfelszerelések mellé az autójukba. Délután 5-kor, a mi indulásunkkor Tibor a családjával még mindig békésen cigarettázik a bajai úti Texaco kútnál, a találkozási ponton.

- Sanyika?
- Az imént még töltötte a palackját, előtte meg valami pénztárgépet állított be, de még beszalad a Mc Donalds-ba…

Nos, ekkor a család már elátkozta azt a pillanatot is, mikor megismerte a családfőt, az pedig a vizet, és mindent és mindenkit, aki mindezzel kapcsolatban van.

Ám Sanyika mindig befut, és mielőtt a kedélyek a lincselés szintjére emelkednének, romos Zsigulijának az ajtaját kiemeli, majd ő maga is kikászálódik, és felhúzza a szemöldökét:

„Nem értelek benneteket, minek az a sietség, úgyis odaérünk.”

Tulajdonképpen mindig is igazat szólt…


(22) 1994. szeptember 6-án a szegedi Ifjúsági Házban Kovács Pál Adriai- és Vörös-tengeri merülések című fotókiállításának megnyitóján hangzott el a következő szöveg, amely később megjelent a Szeged 1994. szeptemberi számában, illusztrálva egy napóleonhal és Gajó Gusztáv víz alatti ábrázatával. Feltűnő hasonlóság. Ez a tárlat jelentette Palinak azt a lehetőséget, mikor a víz alól felbukkanva azt mondhatta, hogy "itt vagyok!" Természetesen nem ez volt az első kiállítása (az első a JATE klubjában 1993-ban kamara tárlat), viszont mégiscsak ekkor indult el hódító útjára a K. P. név. 1999-ben a Magyar Búvár Szövetség K. P.-t benevezte a norvégiai Búvárfotós Világbajnokságra, azonban végül Pali maradt itthon az uszonyát ápolni. Az okokról dokumentumok K. P. irattárában.) Íme, a megnyitó szövege:

"Egy dél-alföldi városban találkozni egy témájában nem mindennapi fotókiállítás anyagával - mely egy olyan világról szól, amelyet városunk lakói nemigen ismerhetnek, pusztán a város helyzetéből adódik.

Ugyanis, Szeged hírét nemcsak a napfény és a várost kettészelő valaha tisztavizű Tisza jelenti, hanem köztudomásúlag a száraz, szél hajtotta homok, por is. Az alföldi homok, mely sóhajt a víz után.

Ez a sóvárgás azonban nemcsak a földet érinti, hanem ennek a földnek szülötteit is, akik közül többen nem elégszenek meg a város folyójával, hanem más tájakat és messzi vidékeket is felkeresnek, s hírt hoznak e titokzatos kincsről, a vízről. Hírt hozni valamiről pedig csak úgy lehet, ha mélységéről is van tapasztalatunk. Ez történt ebben az esetben is. Néhányan nemcsak a távolságot győzték le, hanem a víz mélységét is, ahová kevesebben merészkednek. Rejtélyes világ ez, s mint a mesékben szokás, több próbát kiállt emberek léphetnek be ide. És ennek ellenére sajnos, mindig vannak, akik már nem térnek vissza.

Mégis, mi vonzza őket? Ez a kiállítás többek között erre a kérdésre is megpróbál választ adni.

Engedjétek meg, hogy nem, mint kívülálló, hanem mint ennek a világnak egyik tanúja megpróbáljam én is továbbadni saját szavaimmal azt a találkozást, melyet ezek a képek örökítenek meg, és azokat a gondolatokat, melyek ezek a képek kapcsán jutottak eszembe.

Nem más az ember életének minden egyes pillanata, mint: Jeladás. Bár látszólag néven nevezett kiállítás megnyitó az ürügy, hogy erről szóljak, mégis azt mondom, nem lehet megnyitni semmit, mert minden nyitott. A végtelenben haladunk meghatározott irányba, mint az óceánt átszelő hajóhad; a nap felkel s leáldozik fölöttünk, két part között utunk nyugodt víztükrét időnként viharos szél korbácsolja fel, majd veszélyes szirtek, zátonyok között hajózunk. És mindeközben jeleket adunk le egymásnak. Az általam már megtapasztaltakat berajzolom a térképre, vagy fényjelzésekkel továbbítom. Mindenesetre a legfontosabb maga az út a tét. Hogy mindenki megnyugodva, békésen engedhesse le a horgonyt az utolsó öbölben.

A fotó, ahogyan többen nevezik, századunk új művészete foglalkozzon az bármilyen témával - a szociofotótól a természet egy-egy az Örökkévalóról tanúskodó pillanatáig - mind-mind jeladás. A gép mögött a művész tekintete, mely a mindig változóban megpillantja az örököt. A mozgást megállítja, s az időt egy magasabb dimenzióba emeli, ahol minden addigi ténykedésünk, minden mozdulatunk esendővé válik, ahol önmagunkkal találkozunk. Egy pillanatnyi megállás őrült rohanásunkban, mikor az addigi egyetlen kontúrnélküli vonallá összemosódott jelek megkapják valódi jelentésüket, s ráismerünk a mindenség valódi csodáira. S akkor talán "színről színre látunk". Arról a mindenségről van szó, melyben hajózunk, s ha mellettünk van is valaki, mégiscsak egyedül, mert az örök mindig csak az egyes-egyedüli emberhez szól, mert a mindenség, az örök mibennünk van. Egyes egyedül hordozom a csillagokat, a tengereket, az utcákat, a háborúkat, egyedül a fájdalomban, az örömben.

A természetet megörökítő fotók is mimagunkról szólnak. Az, hogy kit milyen mélyen érint meg, az azon múlik, kiben milyen mélyen lakozik, ki mennyire tudta megállítani saját iramát, ki milyen mélyen merészelt lemerülni önmagába. Mert ott a mindenség csillagaival találkozik, a szelíd és a háborgó tengerrel, fenyvesekkel, melyek csúcsán a szél tornázik és színpompás harmattól csillogó virágszirmokkal. A csenddel. Azzal a csenddel, melyet elkerül a némaság. Ez már az Örökkévaló szava. ezeket a szavakat közvetítik a természetfotók. Jeladások, jelek, melyek tükrében önmagunk tekintetét látjuk viszont.

A természetfotózásnak létezik egy sajátos ága, amely nem az ember megszokott környezetének pillanatit örökíti meg, hanem a lehető legtermészetesebb közegből merít, a víz alatti világból, ahol ugyanúgy megtalálta az Örököt, mint egy erdő vagy éppen egy puszta világában. Nem megszokott környezet, de a legtermészetesebb. Életet ad.

Egykor valaki elmagyarázta, hogy a magyar "Isten" és "tenger" szónak nagyon mély kapcsolata van. Akár igaz, akár nem, mindenképpen elgondolkodtató. Aki a tengert kutatja, az Örököt keresi. A titkát fejtené meg, egy-egy fellelt mozaikot helyére illesztene, amelyből megsejti az egészet. Aki a víz alá merészkedik és ott lesi el a mindenség titkának egy-egy részletét, ha nem is tud többet, mint bárki más, mégis tudása van a látható mögötti láthatatlanról.

Sok méter mélyen a tenger felszíne alatt egy színpompás világ él. Ha ebbe a palotába lemerül az ember, mégis fakó színeket lát.

Egy tengeri csillag is csak akkor ragyog fel, ha felszínre hozzuk - ez azonban rablás -, vagy mesterséges fénnyel világítjuk meg.

Miért e rejtőzködése a víz alatti világnak? A természetben soha semmi nem cél nélküli. Kinek pompázik akkor ez a világ, ha nincs, aki teljes ragyogásában szemlélhesse?

A válasz roppant egyszerű. Maga Isten teremtette Önmaga gyönyörködtetésére, Őneki nem létezik színszűrés, amitől számunkra fakóbbak a színek, hiszen Ő alkotta azt is.

Aki ebbe a ragyogó világba lemerül, Isten legszebb virágoskertjével találkozik. ha békés szándékkal közeledik, s vigyázva lépked az ösvényeken, maga is részese lehet e kertnek, addig nem ismert titkokat leshet el abból a világból, ahol nem a "követelek", hanem az ajándékozok az egyetlen szó, ahol nem a háború, hanem a béke, ahol nem a zaj, hanem a csend az úr. Ott, ahová egyszer mindannyian hazatérünk.

Ezeken a falakon elhelyezett alkotások ennek a ragyogó világnak a pompájából örökítenek meg egy-egy pillanatot, s egyben azt az ősi drámát, mely minden egyes ember lelkében feszül, az egykor elveszített otthonét, ahová az ember mindig is visszavágyik, mely nyitott számára, mégis egyelőre csak látogatóként térhet be. Fel kell nőnie addig, hogy otthonát valóban otthonként tisztelje.

A bemutatott képek az otthon várakozását szólaltatják meg. Jelek, üzenetek az emberről, az embernek, a bennünk lévő várakozás csendjének szavai, felvillanások, fény- és kézjelek a hazavezető úton, ha egyáltalán lesz még otthonunk, hová hazatérhetünk...

Fogadják az itt kiállító alkotó, Kovács Pál műveit, mint egy-egy tekintetet, mert egy tekintet mindannyiunk tekintete, ha az a mindenségről szól."


A Csillag, nem az a csillag, amelyik fenn ragyog az égen, hanem az, amelyik komoran szürkéllik a Mars téren.

1996-ban és 1997-ben a „Mantás” búvárok előadást és búvárfelszerelés bemutatót tartottak a fogvatartottaknak, Kovács Pali fotói pedig egy időre a szomorú falakat tették elviselhetőbbé.

Akkoriban vetítettek egy filmet a televízióban, amely arról szólt, hogy az Egyesült Államokban hosszú idős elítélteket képeznek ki speciálisan kemény és veszélyes búvár munkákra. A kiképzés sem hétköznapi embernek való, de a fogvatartottak, akik vállalják a kiképzést, tudják, egyetlen esély számukra a búvárkodás, hogy valaha is emberként éljenek, még, ha bele is pusztulnak. Ezek a búvárok aztán többnyire kőolaj fúrótornyoknál és egyéb életveszélyes, emberfeletti erőt igénylő ipari búvár munkáknál kapnak lehetőséget megmutatni, mit tudnak. A munkaadókkal is készült interjú, akik szerint ezek a búvárok mind szakmailag, mind emberségben felülmúlják társaikat, ezért igen keresettek a munkaerőpiacon...

A Csillagban is látták ezt a filmet. Nem is lehet hát csodálkozni a kérésükön: - „Fiúk, ássunk már egy medencét kinn az udvaron, vagy árasszunk el egy zárkát vízzel, és próbáljuk meg mi is megcsinálni azt, amit Amerikában! Vagyunk mi is olyan tökösek!”

Az utóbbihoz az intézet parancsnokának is lett volna egy-két szava. Hogy a medence-ásáshoz mit szólt volna?


Ismét Kovács Pali búvárfotó kiállításának megnyitója. 1997, József Attila Tudományegyetem aulája. Tajti Gabi, a kultúros szervezése: pogácsa, üvegkancsóban felszolgált száraz bor énekkari kísérettel, mint egy ókori bacchanálián. Közönség a megszokott, néhány jószándékú egyetmista, akinek feltűnt az egyetem előterében kiakasztott plakát. És persze a búvárok teljes létszámban. Pali fotói ismét magukért és a gazdájukért beszélnek. Persze, vannak későn érő művészek. Mindenesetre a búvárokat ez a legkevésbbé érdekelte, hiszen ők igazán önmagukat vélték felfedzni egy-egy hajóroncs árnyékában.

(Szöveg kissé módosítva elhangzott még 1998. december 4-én a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai képtárában azon a megnyitón, ahol K. P. már mint nyilvántartott fotóművész lépett a szülőföldjére. A horgony a vízben maradt.)

(23) "Tisztelt vendégek, kedves Barátaink! Közel két évszázaddal az emberiség életébe beköszöntött egy olyan időszak, mikor évezredes álmait napról-napra képes volt megvalósítani. Az addigi csupasz kerekeket motor hajtotta, felfelé a levegőbe vágyó ember pedig hamarosan sajátmaga követhette a madarak röptét. és századunk közepén azok is otthonra leltek, akik a tengerek és óceánok mélyét sóvárogták.

Különös forradalom volt ez az emberiség életében. Történészek számára ez az időszak a technika forradalma, én azonban szívesebben nevezném úgy, hogy egy olyan korszak indult el akkoriban, amelyben az addigi titkok, melyeket a történelem sajátos folyamata elrejtett, azok most napvilágra kerültek, s továbbá nem mint rejtélyek éltek az emberek életében, hanem mint hétköznapjainak szükségszerű és természetes eszközei.

Titkok kapui tárultak szélesre, s úgy tűnt, korlátlan lehetőségek birtokába jutott az ember.

A valódi titkok azonban, amelyek magában az emberben rejtőznek, továbbra is elfedve maradtak. Az ember nagyon sok mindent megoldott maga körül, eljutott a magasságokba és a mélységekbe is, azonban amit ő megoldásnak vélt, az eszköz volt csupán.

Felfedezők, kalandvágyó emberek indultak és indulnak el mai napig, mint hajdanán a Grál-lovagok a Szent kehelyért, az ismeretlent kutatni. Szeretnék megtapintani azt a kimondhatatlant, melyet még soha senki emberfia nem látott, de amelynek létezéséről bizonyos tudásuk van.

Ki a felhők irányába indul el, ki a sarkvidékek felé, s vannak. akik a vizek felszíne alatt küzdenek meg önmagukkal és a világot összetartó erőkkel.

Küzdelmes útjuk nem hiábavaló. Ezek az utak tanítják meg őket arra a leglényegesebbre, hogy ebben a világban minden élőnek helye és személyes sorsa van. És ezáltal fedezi fel önmagát egy ragyogó tükörben az, aki merészel útnak indulni.

A búvárt a víz alatt ugyanez az élmény kíséri. Minden pillanatban önmagát találja meg, saját sorsával találkozik, ha rácsodálkozik egy rejtelmes vízalatti hegyvidékre, vagy ha színpompás halrajok és korallerdők között barangol, de ugyanezt tapasztalja meg az élet és halál találkozásainka relikviáinál is, azoknál a hajóroncsoknál, amelyek egykor az életet jelentették, s egy pillanat alatt emberek sírjaivá váltak. Ezek a valaha emberfeletti erőt sugárzó tengerjárók most némán hatalmas nyílt sebükkel oldalukra dőlve nyugszanak a tengerek fenekén. Az élet mégiscsak győz az elmúlás felett, mert a halott fa és acéltesteken napról-napra megtelepszik az élet, ismételten jelezve, hogy ebben a világban minden élőnek helye és személyes sorsa van.

Az imént a technika forradalmáról és a titkokról szóltam. A múlt század első felében megszületett a mai fénykép elődje a dagerrotípia, amely eszköz azok számára, akik ezeknek a titkoknak üzenetét közvetítik, eszköz azoknak, akiknek van szemük a titkok látására. Akik a gépek lencséi mögül szemlélik a világot, s a nagy egészből emelik ki azt a lényeges pillanatot, amely által mi magunk kerülünk a tükör elé. Ezek az emberek a hajdanán élt sámánok utódai, közvetítők a fent és a lent,a bent és a kint között. Művészek. Mindössze az eszközük változott meg, a sámán dobjának szerepét a fényképezőgép vette át.

Élnek emberek, akik a víz alól hozzák az üzeneteket. Búvárok ás művészek.

Ezen az estén, ennek a kiállításnak a célja az, hogy a kiállított képek bemutassanak egy olyan embert, aki búvár és művész, és továbbítsák azokat az üzeneteket, melyekért ő merül alá a mélybe, melyeknek szavait ő érti, és ő az, aki érthetővé teszi azokat mások számára.

Aki ismeri Kovács Pálnak, az itt kiállított képek alkotójának művészi pályafutását, annak egyvalami bizonyára feltűnik. Ő az az ember, akinek a kezében a fényképezőgép, mint eszköz mindinkább megmarad eszköznek, s tekintete, amely a gép lencséje mögött fürkészi a víz alatti világ üzeneteit, az pedig egyre inkább felfedezi önmagát, mint a legnagyobb titkot és csodát, amelyet a világmindenség nyújtani képes.

Tisztelt vendégek, kedves barátaim, tekintsék meg az itt kiállított képeket úgy, mintha tiszta, torzításmentes tükörben önnönmaguk arcát ismernék fel."



(24) Kiállításai időrendben:

1993. ápr. 19-30, Szeged, JATE klub
1993. nov. 16-26, Hódmezővásárhely, Cseresnyés kollégium
1994. máj. 4. Hódmezővásárhely, Petőfi Sándor Művelődési központ
1994. szept. 6-18. Szeged, Ifjúsági Ház (lásd: megnyitószöveg)
1996. máj. 26-jún. 7, Sopron, Vas és Villamosipari Szakképző Iskola és Gimnázium (Puskás Jánossal közösen)
1997. febr. 13- márc. 7, Hódmezővásárhely, Cseresnyés kollégium
1997. márc. 20-30, Szeged, JATE aula (lásd: Megnyitó II. és megnyitószöveg)
1997. április ?, Szeged, Szegedi Fegyház és Börtön
1997. okt. 16-19, Szlovákia, Tátralomnic
1998. febr. 12-márc. 20, ?
1988. dec 4-1999. jan. 10, Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Horváth M. utcai képtár
1999. febr. 2-28, Hódmezővásárhely, Cseresnyés kollégium
1999. márc. 5-ápr. 30, Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum

1997-től folyamatosan vándorkiállítások Csongrád megye oktatási intézményeiben

(lezárva: 1999. július 4. megjegyz. szerz.)

2009. március 27- április 7. Szegedi Tudományegyetem József Attila Tanulmányi és Információs Központ (Mantafeszt, a Manta Könnyűbúvárklub 20. éves jubileumi rendezvénysorozata alkalmából.)


Kovács Pál önéletrajzából részlet, akinek mond valamit a néhány következő adat, amelyekhez nem fűzök magyarázatot, mivel nem vagyok képes magyarázni, mindössze ülni, és ütni a billentyűket a számítógépen, az idézetben szerepő technikai paraméterek és adatok megértésének legkisebb reménye nélkül:

"A vízalatti fotózáshoz SUBAL gyártmányú vízalatti kameraházakba tokozott 2 db Nikon F 8O1S típusú fényképezőgépet használok az alábbi objektívekkel: -Nikon AF 16 mm fisheye, Sigma AF 14 mm, Nikon Af 60 mm makro, Nikon AF 105 mm makro, Nikon 24-50 zoom, a fentieken kívül használok még egy saját készítésű 6X6 cm középformátumú kamerát 30 mm-es halszemoptikával. A kamerához SUBTRONIC GAMMA, és IKELYTH 400 vízalatti vakukészüléket használok.

(...........)

A búvárkodással, és a közel egyidőben a búvárfotózással 1976. évtől foglalkozom. 1978-ban alapfokú búvárvizsgát tettem az akkor még működő MHSZ keretein belül. Az elmúlt 20 év alatt különböző szintű nemzetközi minősítéseket szereztem (CMAS 1, 2, 3 csillag - megjegyz. szerz.), rendelkezem a MBSZ vízalatti fotográfus I. minősítésével is.

Búvár pályafutásom alatt az alábbi jelentősebb helyeken merültem: Adriai tenger, Földközi tenger, Vörös tenger, Északi tenger, Keleti tenger, Atlanti óceán. Indiai óceán."(lezárva: 1999. július 4. - megjegyz. szerz.)

2009. március 27-én a Szegedi Tudományegyetem József Attila Tudományos és Információs Központjának kiállító termében a szegedi Manta Könnyűbúvár klub 20. éves jubileumi rendezvénysorozata alkalmából két napos rendezvénysorozat zajlott szakmai előadásokkal, filmvetítésekkel, búvártechnikai kiállítással a búvárkodás és a búvárklub történetéből és életéből. Ennek az eseménynek a megnyitóján hangzott el a következő szöveg:

(25) “Tisztelt Hölgyeim, Tisztelt Uraim, Barátok és Sporttársak víz alatt, és víz felett, Mindannyian, akik megtisztelték ezt a délutánt, ezt az eseményt, amely mirólunk szól együtt és külön, külön. Emberekről, akik két évtizeddel ezelőtt egy közösséget hoztak létre egy nagyobb közösségben, amelyet városunknak szólítunk, ahol otthonra találtak ezek az emberek, és ahonnan elindultak és visszatértek kalandos útjaik után. De mégis, ma mindenkinek ugyanarról szól itt ez a találkozás.

Arról, hogy hol kezdődött. Erről felesleges is vitázni, hiszen minden a vízben történt…

Az egysejtűek, a planktonok, a lélek a vizek felett, mikor ez letekintett, és mindannyian, akik lettünk, létezünk, és akik létezni fognak miutánunk, mind, mind, a vízből, a sósból, az édesből, minden, minden a vízből bukkant fel… És mind, mind a vízbe, a mélységbe sóvárog vissza. Mert mindenki a víz illatát szimatolja.

Nem kell ahhoz sivatagi vándornak lenni, hogy a sivatagban bolyongjon bárki is. Mindenki ott, az égető homokdűnék között keresi kifelé az utat, ahol a víz várja, amely életének a bizonyítéka.

Ott, ahol az élet egy. Ahol minden mozdulatnak szabott, precíz törvénye van. Sehol a kényszer, minden és minden szabad. Ha mégis megszegi valaki e törvényt, senki más nem kéri számon. A büntetést sajátmagában hordozza az elkövető. És ez maga a végzet. Vissza a sivatagba, a száműzetésbe.

Ez a mai együttlétünk itt, ebben a teremben egyfajta különös reminiszcenciákat hordoz magában. A magunkban hordozott emlékképeinket, az egykor elhagyott édeni létünkről, ahová mindössze vágyainkkal, sóvárgásainkkal tudunk néhány pillanatra visszatérni.

A búvárfotós, ezekről az álmainkról, létezésünknek erről a különös állapotáról ad plasztikus lenyomatot. Képei, amelyeket rögzít, mondhatnám inkább, bizonyítékai annak, hogy emlékképeink nem lidércek csupán, hanem mélységesen igazak, és az édenkert nem az elveszett paradicsom, hanem egy keresett, egy állandóan sóvárgott állapot. Mert jelen van. Nemcsak a lelkünkben, hanem tapinthatóan is körül vesz bennünket. Csak vegyük észre őt. Saját tükörképünket.

Tisztelt vendégek, Önök egy olyan természetfotó kiállításnak a résztvevői, amelynek a képei a vizek, a tengerek mélyén készültek. Nem mindennapi környezetben, nem mindennapi kihívások közepette. Mégis, kérem, tekintsenek el ezektől a különös körülményektől, és a sajátos természeti adottságoktól.

Keressék ezekben a képekben saját önarcképüket. A természetnek egy-egy mozdulatában ott vannak Önök is. Mert innen érkeztek. És mondhatom, ide is érkeznek útjuknak végén, és titokban ide is sóvárognak vissza, még, ha ezt a vágyakozást a létezésnek a szorongása is kíséri.

Az itt kiállító művész élete, akinek az alkotásait ezeken a falakon megtekinthetik, semmiben nem különbözik az önökétől. Azonban kapott még egy feladatot az életében, melyben hírvivőnek, emlékeztetőnek kell lennie abban a közösségben, ahová a sorsa hívta. Mint a távoli földek bennszülöttei közül a varázslók, meghívott lett ő is közülünk az égbolt és a vizek mélysége között feszülő létezésről hírt adni.

Kovács Pál, akinek a búvárfotó kiállításának megnyitóját tisztelik meg jelenlétükkel, ezeknek a varázslóknak az egyike. Van tudomása a vizek mélysége mellett a létezés mélységéről is. Arra hivatott, hogy ezt a tapasztalatát megossza azokkal, akik életútján kísérik. Azzal a közösséggel, amelyből ő talán inspirációt nyer alkalmanként, és amely közösség viszont tőle a mindenségről való tudást kapja ajándékként.

A fotóművész immár több évtizede kutatja a vizek mélységének titkait, és közel két évtizede már hírt is ad róluk.

Első kiállításának akkoriban éppen a Szegedi Tudományegyetem elődjének, a József Attila Tudományegyetem hallgatóinak mai napig ismert találkozó helye, a JATE klub adott otthont.

Később a helyi lehetőséget követték a távolabbi helyszínek, először a városi, majd a regionális, országos, és külföldi kiállítások.

Hosszú idő telt el az első kiállítástól. Kovács Pál ma is közöttünk van. Hozzánk szólt egykor, de később szava lett sokakhoz, mert mindenkit megszólít képeivel. Nem, mintha, őneki szándéka volna minderre. Ő csak a feladatát végzi. Azt, amiért erre a világra küldetett: Hogy szóljon a tengerről, arról a mély és titokzatos világról, amelynek végtelenül igaz és egyszerű az üzenete:

A tenger szeretetet ajándékoz, amelyet sohasem követelhetsz. Mindig csak annyit fogadsz el, amennyit ő ad. Máskülönben nem azt találnád, amire vágytál. És mégis a legtöbbet adja, mint amit valaha is remélhetnél. Egy vidám halraj játékában, egy barlangjában gubbasztó polip tekintetében, a korallerdőkben, vagy a felszínhez közel a hullámok és a napfény táncában, és mélyebben, ahol szürkén ragyog minden, ahol önmagad találod meg, mert egymásra vagytok utalva: Te és a Tenger.

Tisztelt vendégek, kedves barátaink, belső tekintetükkel figyeljenek a képekre. És örüljenek a szépségnek. De leginkább, őrizzék mindannyiunk otthonát.

Köszönöm figyelmüket, és ajánlom Önöknek Kovács Pál búvár-fotóművész kiállítását a Szegedi Tudományegyetem József Attila Tudományos és Információs Központjának kiállító termében 2009. március 27-én a szegedi Manta Könnyűbúvár klub 20 éves jubileumi rendezvénysorozata alkalmából.


Források:
19. Pintér Tibor: Amikor a ponty hasonlít a bálnára. Délmadár, Délmagyarország melléklete, 1993. december 29. 19.p.
20. Pataki Sándor: Fiat az emelődarunk. Délmagyarország, 1993. december 27. (? p.)
21. Pintér Tibor: Csodák: a horvát tengerben. HDS Délmadár (Délmagyarország melléklete) 1994. szeptember 15. (? p.)
22. Pintér Tibor: Kovács Pál búvárfotó kiállításának megnyitó szövege I. Szeged, 1994. szeptember, 42-43. p.
23. Pintér Tibor: Kovács Pál búvárfotó kiállításának megnyitó szövege II. 1997. József Attila Tudományegyetem aulája, módosítva elhangzott még 1998. december 4-én a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai képtárában.
24. Kovács Pál: Kiállítások időpontjai, helyszínei, Önéletrajzi adatok.
25. Pintér Tibor: 2009. március 27-én a Szegedi Tudományegyetem József Attila Tudományos és Információs Központjának kiállító termében a szegedi Manta Könnyűbúvár klub 20. éves jubileumi rendezvénysorozatának megnyitója alkalmából elhangzott szöveg.