búvár szeged

 

 

 

Van egy kép a szobám falán – a kilencvenes évek elején készült színes fotó két búvárt ábrázol, akik derékig a vízben állnak, amely körülöttük türkiz színben fodrozódik. A képen tengerszépségű a víz, de akik pózolnak a kamerának, azok tudják, hogy a város környéki téglagyári tavak egyikénél készült a már történelminek nevezhető felvétel.
Akkoriban, ha valaki fejébe vette, hogy víz alá merészkedne, a fotón látható tavat kereste fel, vagy bepakolta öreg Zsigulijába a szovjet időkből származó ki tudja milyen úton hazánkba kerülő légzőkészülékét és a hozzátartozó minden merülést követően újra megragasztandó neoprén ruháját és 140 kilométer zötykölődést követően az 5-ös főút 28-as kilométerkövénél jobbra lekanyarodva egy tengerszerű vízfelületet talált, amely tengerkéken ragyogott a hőségtől izzó alföldi vidéken. Tiszta volt, a felszínről méterekre látni lehetett lefelé a parti sávban végig húzódó növényzetben megbúvó halakat… Mélysége 20 méter, a látótávolság a legmélyebb pontján is legalább 10 méter volt.
Otthonra talált akkoriban itt a legtöbb búvár, aki a környéken élt, de jöttek erre messzibb vidékekről is – emlékszem, dán és holland búvárok is érkeztek lakóautójukkal, és napokra letáboroztak a tó partján.
1992 októberében egy hűvös, esős hétvégén itt vizsgázott CMAS 2 csillagos búvárként néhány még ma is merülő búvár. Akkor még nem tudtuk, hogy hosszú időre nem látjuk viszont a tavat.
Az ezt követő évben a vízfelületet körbekerítették és beindították a sóder és homokbányászatot a tó medréből. A környék természetvédelmi terület volt, a kitermelés felborította a környék növény- és állatvilágának az egyensúlyát, nem beszélve a búvárok lelkivilágának az egyensúlyáról. Szegedről nem igazán lehetett közelebb merülhető vízfelületet találni, mint ezt az Ócsa községhez közel fekvő festői szépségű tavat.
Azóta eltelt közel 20 év. Az akkori búvárok már vagy befejezték a merüléseiket és örökre levetették búvárruháikat, vagy, ha nem, akkor a régit már többször cserélték nagyobb méretűre.
2012. június 16. Nem hittem volna, hogy valaha is viszontlátom a tavat. Álltam a partján és tűnődtem, mi minden történt velünk az elmúlt közel fél emberöltő alatt. A szomszéd országban hosszú háború volt, amelynek a sebei talán már gyógyulnak, a Zsigulikat, öreg Trabantokat már nem látni az utakon, az akkori fess búvárok testét már a búvárruhák sem tudják vonzóbbá varázsolni.
A tó is változott. De mégis ugyanaz maradt, mint azoknak a búvároknak a szelleme, akik egykor otthonra leltek a partján.
2012-ben a homok és sóder kitermelést befejezte a bányának a tulajdonosa. A tavat megviselte az elmúlt közel húsz év. Megrabolták az életét, de nem foszthatták ki. Az újra ébredő élet jelei már láthatóak: A kipusztított egykor gazdag, pompás partmenti vízinövények már itt-ott megjelentek, és kis víz alatti szigetekként otthont is adnak a csillogó naphalaknak, kárászoknak. A nap a sekély vízben ismét ezüstösen játszik a cikázó apró halakkal, mint hajdanán.
És megjelentek a búvárok, és azok utódjai, akik egykor ebben a vízben találták meg a mélységnek a csendjét.
A kitermelést követően a meder mélysége 30 méterre nőtt. A víz alatt az 5-6 méteres látótávolság a hazai lehetőségekhez képest kiváló, a vízfelszín színe hamisítatlanul tengerkék, amely utal a víz tisztaságára.
A tó hőmérséklete 10 méter mélységig elviselhető, 10 méter alatt kesztyű nélkül ne merüljön emberfia, mert kéz nélkül tér vissza, vagy legalábbis fagyási sérülésekkel.
A tó partján búvárbázis létesült. A búvárszakma két „nagy öregje” Medek Miklós és Krizsán András CMAS búvároktatók biztosítják a merülési lehetőségeket. Kialakítottak egy stéget a part mellett, a vízfelület biztonságosan megközelíthető lépcsőzetes kialakítással. Maga a bázis mindössze egy sörreklám napernyője és egy kis asztal a hivatalos teendőknek, de hát nem is kell több. Hiszen, merülni érkeztünk… 2012. június 16-án, Tokodi Margaréta, Cziner Gábor, Marschalek Tamás, Pintér Tibor.

                                                                                                          (PT)