búvár szeged

 

 

 

Gondolatok egy Balaton–átúszás kapcsán


Amikor az ember kap egy-egy pofont a sorstól, és tudatosul benne, hogy hátralévő napjainak száma valóban véges, az valóban egy határozottan létező, természetes szám, akkor hajlandó gyors számadást készíteni életéről: mi az, amit elért s mi az, amiket kigondolt tervezgetett, de soha nem valósult meg, és mi az, amiket megtehetett volna, de nem igazán foglalkozott vele. Ilyenkor hajlandóak vagyunk átértékelni eredményeket, célokat. Kiderül, hogy pár dolog – amikért foggal-körömmel küzdöttünk semmit nem ér valójában, s vannak olyanok, miket „fontosabb dolgaink” miatt magunk számára sem vettünk komolyan. Néhány hónappal ezelőtt határozottan megfogalmazódott bennem, hogy a szokásos népi őrület alkalmával idén szeretném átúszni a Balatont. Nyilván, egy ilyen előzőleg vázolt  belső számadásnak komoly szerepe volt az elhatározásomban (búvár barátom tapintatosan „kapuzárási effektusnak” minősítette ezt is), de biztos az is, hogy a legutolsó dél-Egyiptomban „vízen felejtett” búvárok esete is komolyan elgondolkodtatott. Vajon egy hasonló esetben lenne-e elegendő belső hitem, hogy úszva elinduljak a 8-10 km-re lévő part irányába, vagy meggyőződés nélkül, kelletlenül vergődve várnám a bizonytalan segítséget? Az eset túlélői nem ezt tették – nekifogtak úszni, hitükkel és akaratukkal megmenekültek. Nem voltak túl vidámak és bőbeszédűek, mikor megérkeztek a partra több mint nyolc óra úszás után – de megmenekültek. Kicsit utána keresgélve nem egy, nem kettő ilyen eset volt, és sajnos néhány valóban tragédiával végződött – legfőképpen azok, ahol a szerencsétlenül jártak nem indultak el a part irányába, hanem csak várták a meg nem érkező kutató-mentő csapatot. Gondoljunk csak a Open water c. filmre, mely a hiába való várakozás lélekrombolásáról szólt – ellentétben a cselekvést választók előző pozitív példájával. Szóval a kihívás megfogalmazódott bennem és ezúttal a kihívást tett követte.


Nem vagyok kimondottan jó úszó, de nagyon szeretem és tisztelem a vizet, szeretem a Tiszát és a Balatont is. A Tiszát már átúsztam többször (óva intek ettől a vakmerőségtől minden ifjú titánt - kísérő hajó, csónak nélkül belevágni), a Balatont átúszók több tízezres táborára – az elismerés mellett –  viszont mindig is kicsit irigykedve tekintettem. Három hónappal ezelőtt elkezdtem a nagyon alkalmi uszodába járásaimat sűríteni, a megtett távokat pedig fokozatosan nyújtani. Egyszer csak azt vettem észre, hogy „kiúsztam” a SZUE úszójegyéből: a két órából vízben tölthető egy és háromnegyed óra már nem volt elég a növekvő kitűzött napi távhoz – át kellett pártolnom a sportuszihoz. Közeledvén a verseny napjához már fizikailag alkalmasnak ítéltem magam, de mindenképpen legalább egy alkalommal le akartam úszni a teljes távot - még uszodában. Ezt teljesítve már nyugodt szívvel mertem nekivágni a kalandnak.


Felvirradt július 7. szombat napja és elkezdődtek az események felgyorsulni. Népes kis családom rövidebbre fogta a szokásos reggeli készülődését és elkísért. Fantasztikus strandidő, kánikulai meleg fogadott bennünket Balatonbogláron – no meg rengeteg ember, úszók, családtagok, érdeklődők nyaralók több tízezres tábora. Várható volt, hogy a meleg Balaton ragyogó jó idő rekordszámú indulót vonz a 30. Balaton-átúszásra. Ez be is igazolódott és délelőtt fél 11-re már lépni sem lehetett. Némi érdeklődés és tájékozódás után befogadott a logisztika: előregisztrált nevezőként átvittek hajóval Révfülöpre, ahol a tényleges nevezés zajlott. Szó szerint hadseregnyi szervező, segítő terelgette a több mint tízezer indulót. Már a hajóúton is elfogott egy különleges, emelkedett, ünnepi várakozás: utunk a pár méterenként láncban álló balatoni vitorlásokkal biztosított pálya mellett vitt, láttuk a számtalan úszót. A Schirilla Györgyök és Johnny Weismüllerek már kora reggel a rajtvonalhoz álltak, teljesítették a távot, késő délelőttre a magamhoz hasonlók – a mindennapokból kilépni akarók, a megmérettetésben komoly kihívást látók népes tábora sorakozott fel. Van abban valami leírhatatlanul felemelő, mikor ennyi ember egyedi akarata, izgalma összeadódik valami közös egyértelműen pozitív egésszé. Na, ez a hangulat az, ami újból és újból odavonzza a vállalkozó kedvűeket és a visszatérők mosolyogva mondják az „első bálozóknak”: – na, látom te is „megfertőződtél”. Mindenki a legnagyobb türelemmel állt sorba a regisztrációs, orvosi vizsgálatos, csomagleadós és hasonló sátraknál a déli forróságban; a csuklópántos vonalkód leolvasása és a vízbe kerülés már maga a jól megérdemelt jutalom volt számunkra.


És abban a pillanatban megszűnt a többes szám. Megszűnt a külvilág. Hiába voltak több ezren előttem és utánam, onnantól magam voltam: én és a VÍZ. A VÍZ, ami most éppen a Balaton volt. és csak úsztam és úsztam, mert úszni akartam - legbelül, valahová - mint a kis teknősök a végtelen óceánban valami felfoghatatlan cél felé. Génjeim százmillió évekkel ezelőtti hal-szekvenciája úszni akart. És ez jó volt! Csak úsztam - mindenfajta fáradság nélkül - mint ahogy Forest futott a kelti parttól a nyugatiig.


Vallom, hogy a téridő nem csak az az egyszerű három dimenzió - amit látunk észlelünk, meg az a múlt-jelen-jövő idővonal amit megélünk, hanem léteznek ezeknél magasabb szférák is - amihez mindennapjainkban sajnos nem sok kapcsolatunk van. Kvantumfizikusaink lelkesen ütköztetik mikro részecskéiket és minden komolyabb tudományos eredményük után fejvakarászva vallják be, hogy kell nekik még három öt, de inkább  tizenkét újabb térdimenzió, hogy leírják legújabb modelljükkel a történéseket. Elemi szinten már rég nem igaz a pontosan itt vagy ott, illetve a tegnap és a ma. Minden van mindenütt és mindenkor egyszerre. Makroszinten mégis állandóan küzdünk fizikai létünk korlátaival. Egyetlen átjáró létezik ebbe a világba – az maga a saját elménk.


Vannak pillanatok mindannyiunk téridejében, amik örökkévalóságnak tűnnek és evilág feletti szépségűek. Pillanatok, melyek szinguláris helyek: nincs bennük múlt, jelen és jövő - mert ezek jelen vannak ott egyszerre. Éppen átéljük, de tudjuk, hogy már ezt átéltük és még fogjuk számtalanszor. Bár fizikailag elmúlik ez a pillanat, tudatunkban örökre kiteljesedik - rögzített képe nem retinánkon képez lenyomatot, hanem közvetlenül az énünkben. Agyamból kitörölhetetlen képpé vált: körülöttem a magához ölelő VÍZ - a Balaton, előttem és mögöttem a serényen evező ember-teknősök végtelen sora, mellettem a sorakozó vitorlások lézerrel vágott egyenese és felettem a Nap - aminek abban a megismételhetetlen pillanatban furcsa és különleges fénye világított rám. Mintha nem is ezen a világon történt volna mindez. Megnyílt egy dimenziókapu…


A túlparton millió fülig érő szájú ember, még a vízben a nyakamba ugró családom, a magam számára kitűzöttnél jobb eredmény, a Balaton-átúszós egyenpólósok vidám tömege mind keretbe foglalta annak a pillanatnak az örömét. Másnap a neten az eredmények közt keresgélve elsőnek szegedi búvárbarátom eredményét és oklevelét találtam meg, aztán még egyet és még egyet. Fel is hívtuk egymást és mondhatom ugyanannyira örültünk a másik teljesítményének, mint a sajátunkénak - mert alapjában egyéni de valójában valami közös akarat mozgatott bennünket.

Megfertőződtem: én jövőre is indulok…

Selmeczky Ernő 2012.