búvár szeged

 

 

 

Pintér Tibor

Tiszától a Tengerig

(folytatás)
 
 - Krónika Szeged város „vízibúvárairól”  -

 

„Nem kell mindig, mindenkor és mindenhol búvárkodni.
De mindig, mindenkor, az életnek minden hátralévő idejében búvárnak kell lenni. Tehát, méltónak lenni erre az életre.”
(P.T.)

„… és áldassék neve annak, aki a megfáradt búvárt nyugodt öbölbe, haza kíséri.”
(P.T.)

 (második rész)

A kezdő búvártanfolyamok legelső foglalkozásán a búvárkodás történelmében kalandozunk el. Sokan feleslegesnek gondolják azokat az ismereteket, amelyek az elmúlt idők búvárainak történeteiről szólnak. Nagy kísérletezők, akik megszállottan a vizek mélyét fedezték volna fel néha meghökkentő, néha tragikomikus felszerelésükkel, amelyeknek a használhatósága saját életükbe került. Viszont ezen megszállott elődök nélkül nem ülnék most itt a klaviatúra előtt, vagy éppen nem oktatnánk a következő nemzedékek búvárait, ha ők nem lettek volna. Az ő tragédiáikkal értünk el idáig. Helyettünk vállalták az áldozatot azért, hogy nekünk már ne az ismeretlen technika veszélyeivel kelljen szembe néznünk. Ha valamit számon kérhetünk, ha valami nem működik tökéletesen, az mindig mi magunk vagyunk. Az ember.
Árvizek. Ha az ár nem érkezett volna, búvárok sem lettek volna… mondja már a búvár legendárium…
Hősökre mindig szükségünk van. A természet mindenképpen, a társadalom pedig szükségképpen megalkotja a hőseit. Az 1960-as, 70-es évek magyarországi árvizeikben a hősök, csak egyszerűen felbukkantak, mint egykor az antik tragédiák szereplői. Jelen voltak – túlélték, vagy nem – de ott voltak. Az utókor mindenképpen őrzi emléküket.

*

1965 júliusa a Duna alsó szakaszán veszélyesen felduzzadt. Budapestről és Szegedről vezényeltek könnyűbúvárokat a védelmi munkálatokhoz. A védekezést megtekintette Kádár János elvtárs – gondolom így adhattak hírt akkoriban a mozi híradók az ország első emberének látogatásról - és gratulált a szegedi MHS búvárainak. (6) "A magyar-jugoszláv határ menti 1/1-es ódunai gátőrjárásban bemutatták a vendégeknek az árvédekezés egyik új módszerét, a műanyag fóliás borítást, amellyel az átázott töltéseken akadályozzák meg a szivárgást. Benedek Károly mérnök elmondotta a vendégeknek, hogy a műanyag fólia leterítésében, a víz felőli töltésoldal fóliás beborításában hősies munkát végeztek az MHS szegedi és budapesti könnyűbúvárai, akik a víz alatt elegyengették ezt a műanyagponyvát és homokzsákokkal terhelték le, nehogy a víz sodra elmozdítsa.
Kádár János szívélyesen elbeszélgetett a könnyűbúvárokkal, gratulált a fiatal Tánczos György könnyűbúvárnak..."

                                                           *

Simai Mihály, a Délmagyarország újságírója is a dunai gáton volt ebben az időszakban. Ő tudósította a város lakosságát a szegedi búvárok helytállásáról. A korabeli írás a tényekhez híven igazodva szól a búvárok emberfeletti munkájáról. Ez az árvíz, és az 1970-es szegedi védekezés alapozta meg a szegedi búvárok jó hírét...
Jóval nehezebb későbbiekben megfelelni ugyanennek...
(7) "Az uszony, a maszk, a "légzőpipa", a sűrített levegőt automatikusan adagoló készülék mind hagyományos kellék a könnyűbúvár felszereléshez. Nem tartozik azonban hozzá a homokzsákok légiója a csőre csavart műanyag fóliák tömege, amivel a dunai "csend világába" merészkedő szegedi könnyűbúvárok hosszú heteken át dolgoztak a sodró és sötét vízben. Küzdeni az árral, fóliaterítés és rögzítés közben, 50-70 kilogrammos homokzsákterhet cipelni a hullámok alatti lejtőn, keresni és elzárni a buzgárok "barlangnyílásait" a töltésoldalban, helytállni a rendkívüli körülmények között - mindez szinte emberfeletti feladatokat rótt az MHS Csongrád Megyei Víziklub könnyűbúvár szakosztályának tagjaira.

Kísérlet=alkalmazás
A feladatokat megoldották. A parancsot - amely legfőképpen és elsősorban a lelkiismeret és segíteni akarás parancsa volt, hiszen társadalmi munkásokként vettek részt az árvízvédelemben - végrehajtották. Most az MHS - székház egyik helyiségében ülnek a hazaérkezettek, Újhegyi György vezetőedző, Tánczos Gyula csapatkapitány, Pethő Béla műszaki vezető, Rátfai László edző, s velük természetesen a szakosztály vezetője: Tóth Gyula őrnagy. Ketten hiányoznak még a "dunai együttesből": Temesvári József szegedi és Kalocsai György bajai búvárok.
A "rangidős" Újhegyi György, akit a katonák is csak per "papának" szólítottak az 1/3-as gátőrház körzetében elmondja hogyan indultak Szegedről június 21-én, hogyan kerültek az Alsódunavölgyi Erdőgazdaság tanyahajójára, milyen "fejfájást" okozott ellátásuk az első napokban az irányító szerveknek, míg végül igazi búvárkosztot tudtak biztosítani számukra - vajat, mézet, szalámit, mindent, ami szem-szájnak ingere.
Tóth Gyula őrnagy, akinek nagyobb összefüggéseiben is alkalma volt látni az ár elleni védekezést, hiszen hatalmas szakaszt járt be, meg más esztendőkből is vannak már tapasztalatai, azt hangsúlyozza, milyen okos és jól szervezett "nagyüzemi" munka folyt a gátakon az idén.
- A fóliás védekezés viszont egyelőre újdonság az árvízvédelemben - mondja. - Az anyagot megkapták búváraink, de a módszert nekik kellett kikísérletezni.

Könnyűbúvárok nehéz dolga
A szokásos gyakorlómerülés ideje általában nem több 15-20 percnél. Ez is győzelem már egy idegen világ, egy ellenséges elem fölött.
Hanem abban a modern és igazi hőskölteményben, ami a gátaknál három és fél héten keresztül lejátszódott, a szegediek számára ennél sokkal többről van szó. A napi 2-3 órát is meghaladó merülési idő végsőkig igénybe veszi a búvár fizikai és szellemi energiáit. Az egyetlen búvárruhát - Újhegyi György tulajdona - néhány nap alatt a szó minden értelmében "szétkapkodják". 15,2 fokos a vízhőmérséklet. Pillanatok alatt lehűl a búvár teste, életre szóló felfázás veszélye is fenyeget - elvileg csak perceket lenne szabad így a vízben tölteni. Gyakorlatilag másfélhetet kell - akkor érkezik meg a tatabányai bányamentőktől kért és első szóra megkapott felszerelés.
A fóliaterítés minden új tapasztalatáért újabb munkával kell fizetni. Ha a víz aláfut, kezdődik elölről a küszködés. A zavaros vízben csak tapogatózni, sejteni lehet, látni alig. Az uszályról kiskatonák adogatják a búvároknak a zsákot - ők a felszíntől egészen a nyolcméteres mélységig föl-lejárnak a süppedő víz alatti gátoldalon, s az állandó nyomásváltozás újabb erőpróbának veti alá szervezetüket. Megharcolnak váratlan akadályokkal - kő, tuskó, gyökér - víz alatt próbálnak szót érteni egymással, hang nélküli gesztusokkal. Aztán jönnek a fülpanaszok - a szennyes víz hallójárat-gyulladást okoz sorra valamennyiüknek, de ez nem jelent megállást, napközben a böglyök inváziója. És szúnyogok, szúnyogok, szúnyogok!

Taxin a technikumba és vissza
A vezetők részéről megértés, segítőkészség kísérte őket. Tánczos Gyulát taxin hozták Szegedre a Közgazdasági Technikumba, érettségijére. Újhegyi Györgynek beteg volt a felesége, percek alatt megteremtették a telefonösszeköttetést munkahelyével, lakásával, hogy hírt tudjon.
Látogatása során Kádár elvtárs is beszélgetett a szegedi búvárokkal és gratulált sikereikhez.
- Két kézzel szorította meg a kezemet - mondja Újhegyi György.
Tánczos Gyulát, akkor épp merülése volt, úgy "kopogták ki" a vízből.
- Csak attól tartottam - emlékezik most a párt első titkárával való találkozásra - hogy le kell vennem a maszkot. Restelltem volna a párhetes szakállamat.
Tóth őrnagy az MHS országos elnökségének levelét olvassa fel. Elismerésüket, köszönetüket fejezik ki a szegedi búvárcsapatnak. Nem ez az első dicséret. Tavaly a szakosztály az MHS "Kiváló Kör" címet nyerte el.
- De most ezzel a nagyszerű munkájukkal - mondja a szakosztályvezető - többet tettek a könnyűbúvár sportnak, mintha országos bajnokságot nyertek volna.
Nekik is van szigonypisztolyuk, s olyan álmuk, hogy valaha a tenger ismeretlen, áttetsző, csodálatos vízi világába merüljenek, mint a Csend világa című film búvár hősei. Én hiszem, hogy - talán nem is sokára - megvalósul majd ez az álom. Megérdemelnék, mert nemcsak a sportban, hanem emberségben is kiválóknak bizonyultak."

*                    

Az 1970-es év tavaszán a Tisza Szeged történetében ismét kritikus helyzetet teremtett. Gyermekként éltem meg azokat a heteket. A várost szegélyző homokzsákokra emlékezem, s arra, hogy anyám az első vészjósló jelekre evakuálta a két gyerekét a városból, távol minden folyóvíztől...
A veszély elmúlt, a második szegedi nagyárvíz elmaradt. Szeged megmenekült...
A Tisza-völgyi árvíz szegedi vonatkozásáról Roith György a Magyar Búvár Szakszövetség korábbi technikai elnökhelyettese statisztikai adatokat közölt, és azoknak a védekezésben részt vevő búvárok nevét, akik helytállásukért kitüntetésben részesültek.
(8) "Az árvízvédelemben részt vevő szervezetek és könnyűbúvárok:" - Szeged: "MHSZ Muréna Víziklub, május 18 - június 30. (a merülési idő: 1720 óra): Ábrahám István, Asztalos István, Hojsza János, Károlyi István, Kiss Sámuel, dr. Kertai György, Pethő Béla, Szakács László, Temesvári József, Táncos Gyula, Vadász István, ifj. Újhelyi György, Újhelyi György."
"Az árvízvédelemért kitüntetett búvárok" Szeged: dr. Kertai György (Munka Érdemrend ezüst fokozat); Pethő Béla, Temesvári József (Munka Érdemrend bronz fokozat); ifj. Újhegyi György (A Testnevelés és Sport Érdemes Dolgozója)
"A könnyűbúvárokat az alábbi munkákra vették igénybe": Zsilipek felderítése-javítása, szivattyútelepek felderítése, szivattyúcsövek lezárása, buzgárok felderítése, elzárása, fóliázása, gátak fóliázása.”

                                                           *

Fények kévébe kötve száguldanak lefelé az egyre mélyebb kékbe...
Napkorong hullámzik, vibrál fönt a víz felszínén; a vízfelszín él és mozog, a napkorong mozdulatlan és mégis mozog; valaki figyel, tekintete arany...
Buborékok menekülnek, mint higanycseppek táncolnak felfelé, majd, mint ezüst medúzák ringatóznak tovább, ott, ahol valaki figyel, tekintete arany...
Tavak: mélabú, sárgás iszap, zöldes homály, lassú csend, bronz villanások...
Folyó mélye: fekete, fekete, fekete, nyitva van a szemed?

*

A városi gőzfürdőben készült Reigl Endre interjúja az 1968-as évben a szegedi MHSZ Muréna búvárklub könnyűbúváraival. Kint a hőmérséklet - december lévén -, mínuszokban volt mérhető, odabenn az uszodai részben bizonyosan gomolygott a forró gőz, amely az akkori léptékekkel nézve sem volt uszodának nevezhető, de ott talán beszélgetésre alkalmasabblehetett a környezet: (9) "A szegedi gőzfürdő bepárásodott mennyezetű kismedencéjét fürdőruhás fiúk állják körül; Temesvári József vezényszavára éppen bemelegítenek az MHSZ könnyűbúvár szakosztályának tagjai.
Amíg tart az izmok átmozgatása, Hollósi őrnagy elvtárssal és Tánczos Gyula szakosztályvezetővel beszélgetünk erről az érdekes sportról.
- 1963 óta indult fejlődésnek ez a sport Szegeden - mondják. - Szakosztályunk két részből tevődik össze: a sorkötelesekből és a versenyzőkből.
Az országban először mi kezdtünk foglalkozni a sorkötelesekkel, és azóta is mi adjuk a legtöbb könnyűbúvár felkészültségű fiatalt a hadseregnek. A sorkötelesek kiképzése négy hónapig tart. Ezalatt nem kizárólag vízi kiképzést kapnak, hanem politikai és egyéb honvédelmi kiképzést is. Speciális szakképzésük természetesen a "könnyűbúvárság". Itt a legtöbb feladatuk a víz alatti mozgáskészség elsajátítása, a készülékek megismerése, működésükkel kapcsolatos teendők rutinszerű ellátása. A négy hónap után záróvizsgán megfelelő felkészültségről kell tanúbizonyságot adniuk.
A versenyzőknél az országos bajnokságokra való előkészítés szerepel (Európa-bajnokságot is rendeznek ebben a sportágban); elsősorban a jó és eredményes úszástechnika elsajátítása fontos. Ők is részt vesznek a sorkötelesek elméleti foglalkozásain, hogy a katonai alapfogalmakkal is tisztában legyenek. Főleg a műszaki tudás a lényeges, hogy például meg tudják javítani készülékeiket a víz alatt. Ugyanis a versenyek alatt tilos a víz felszínére jönni.
Közben a könnyűbúvár jelöltek már a vízben folytatják a munkájukat: erőteljes csapásokkal, uszonnyal a lábukon gyakorolják a víz alatti úszást és a lábtempót.
- Sajnos a fürdővállalattal nem megfelelő a kapcsolatunk - mondja a szakosztályvezető -, így csak ezt a kis medencét kapjuk meg hetente egyszer, két órára. Most is mintegy negyvenen vagyunk itt, a hely pedig kicsi.
Változik a foglakozás tárgya: a sznorkellel, vagy a "pipával" a szájukban úsznak a fiúk. E gyakorlatnak az a célja, hogy elsajátítsák az egyenletes mélységű úszást; ugyanis ha lejjebb kerül az úszó, a pipa záródik, és csak akkor ad ismét levegőt, ha feljebb jön a könnyűbúvár.
- Törzsgárdánkat a versenyzők alkotják - folytatja Tánczos Gyula -, de ők nemcsak versenyeken indulnak, hanem munkavégzésre is alkalmasak. Végeztünk már búvármunkát a szalámi gyár, s az építőipari vállalat részére is, s most a Szegedre települt új vállalatok víz alatti munkái vannak soron. Ezek ellenszolgáltatásaként a szakosztály fenntartásához szükséges anyagi feltételeket biztosítják a vállalatok. Ebből az összegből ebben az évben 2 gumiruhát vettünk, jövőre pedig újabb kettővel bővül gumiruha-állományunk. Ez pedig azt jelenti, hogy nyílt vízen, illetve télen is tudunk hódolni kedvenc sportunknak.
A segítségnyújtás is feladatunk. Így például 1965-ben a bajai árvízhez hívták a szakosztályt. Hatan mentek és egy hónapig segítettek a mentésben. Önfeláldozó munkájukért dicséretben részesült a klub. Tánczos Gyula pedig a Munkaérdemrend fokozatát kapta meg.
Jövőre tovább szeretnék bővíteni a szakosztályt, szeretnének kialakítani egy női gárdát, amely a versenyeken is eredményesen képviselné a klubot.
Ahogy elnézem a fiúk nagy úszókedvét, munkavégzésük intenzitását, biztosra vehető, hogy bőven lesz utánpótlása a lányok között is a szegedi könnyűbúvároknak."
A korabeli cikket olvasva az előd búvárklub problémáinak és hiányainak tekintetében mintha nem is telt volna el közel fél évszázad. Viszont, ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy problémákkal és hiányokkal is lehet létezni. Hiszen, még mindig itt vagyunk…

                                                           *

A búvárok ihletettsége nem hiszem, hogy öntörvényű. A tengert, amely minden mozdulatuk őrzője, soha nem hagyják mellőzni, mint a legfőbb értéket. És az életük ettől válik líraivá, mint például 2009-ben egy búvárvizsga alkalmával a hajó gazdája búsan rám tekintett: “A tengeren minden megtörténik...” – közölte látható zavarban ezt az örök igazságot Stipica Birin, mikor a Kornátok között a tengeren reggel 7 óra 30-kor a hamarosan megérkező Bora első hullámain lebegtünk elcsöndesült hajómotorunkkal.
A szeretett úszóalkalmatosságot pedig a kapitány apósa vontatta vissza a vihar előtt a nyugodt kikötőbe, ahol egy rövid tankolás után ismét kifutottunk, és a vizsgamerülés a lehető legbékésebben befejeződött.
Ez a gondolat viszont, mégha kínos mosollyal is született, de ihletett állapotban érkezett erre a világra: “A tengeren minden megtörténik”...
Ez faktum.
*

Az 1990-es évek közepén megkerestem az akkori szegedi katasztrófa védelem parancsnokát telefonon, és mint a MANTA búvárklub elnöke bemutatkozó találkozás lehetőségét kértem tőle. Felajánlottuk volna szaktudásunkat azokban a veszélyhelyzetekben, ahol éppen búvárokra szükség van.
A telefon az első néhány mondatot követően udvariasan elhallgatott. Csodálkozva hallgattam a kagyló monoton búgását.  (10) "Öt fiatalember, öt könnyűbúvár - Tánczos Gyula klubtitkár, dr. Kertai György edző, orvos, Pető Béla műszaki vezető, Temesvári József, ifj. Szakács László - gyülekeztek a Tiszán, a klinikák előtti épülő csónakgarázs mólóján. Feladatuk volt, hogy a július 26-án tragikus körülmények között elsüllyedt gumicsónakot és a rászerelt 40 lóerős csónakmotort az iszapban megtalálják és a felszínre emeljék.
A szegedi MHSZ könnyűbúvár szakosztályának munkája sikerrel járt, mert a második napon megtalálták a szétszakadt gumicsónakot és értékes motorját. Mindegyikőjükön valamilyen sérülés volt. Az éles kagylók kinek a kezét, kinek a lábát karcolták össze.
Temesvári József találta meg az elsüllyedt csónakot.
- Előttünk a honvédség már kereste a móló alatt, s nem találta meg, így mi a csónakgarázs utáni területen kutattunk - mondta. - A sikertelen felderítés arra késztetett bennünket, hogy mi is megnézzük a garázs alatt még egyszer. A víz alatt nem lehetett látni semmit, így csak tapogatni tudtunk. Kis idő elteltével mégis sikerült ráakadnom az elsüllyedt csónakra. A többi már gyermekjáték volt. Kötelet kötöttünk rá és felhúztuk. Most itt van, láthatja - mondja, és rámutat az iszapos csónakroncsra.
Táncos Gyula klubtitkár elmondta, hogy gyakran kérik a csapat segítségét víz alatti műszaki felderítésekre, érték-, vagyonmentésre. Eddig még minden esetben sikerrel jártak és továbbra is, bárki kérné segítségüket, szívesen vállalják.
A könnyűbúvárok az árvízveszély idején is hősies munkát végeztek. Így a magyar bajnokságra nem volt felkészülési lehetőségük sem. Szegedről négy leány - Hódi Ildikó, Demeter Andrea, Kertész Zsuzsa, Csejtei Mária - és négy fiú - dr. Kertai György, temesvári József, Vadas István, ifj. Újhelyi György - indult az országos versenyen."... (továbbiakban a cikk a búvárúszók felkészüléséről szól az előttük álló búvárúszó versenyekre”

                                                           *
A hatvanas és hetvenes, de még a nyolcvanas években is a búvárkodás csúcstechnológiája volt – legalábbis számunkra – a Podva. Légzőkészülékről van szó, amelynek kettő darab sárgára festett palackját a tarkónkat bökdöső hátreduktorával olyan áhítattal helyeztünk a hátunkra, mint Szent Kristóf a Megváltót. Az, hogy ez a két egymás mellé szerelt acéltartály Leonyid, vagy Szergej Podvodnyik lett volna, senkit nem érdekelt. Az sem, ha Tamara, vagy Irina lett volna, mindenesetre a viszonyunk iránta mégis arra engedett utalni, hogy mindenképpen nőnemű lehetett, ha lett volna neme. Mindenki csak a becenevén ismerte: Podva. Csak így egyszerűen, mint maga a szerkezet.
Szovjet illetőségű volt az istenadta, és mi valóban úgy éreztük, hogy ő adta, mert óvtuk, vigyáztuk, hallgattuk minden szusszanását, billentyűit, szelepeit tisztogattuk. Kultuszt teremtettünk körülötte. Ha ő nem lett volna, mi sem tudtuk volna elképzelni nélküle az életünket. Nem mondható, hogy kecses, finom formája lett volna, de mégis vonzónak véltük, áhítattal gyönyörködtünk benne. Szeszélyes volt, de mégis megbízható, levegőt csak akkor volt hajlandó adni időnként, ha jobb oldalra billentünk, akkor viszont bőkezűen adakozott.  Alkalmasint jó nagy adag vizet is. Sok mindent átéltünk együtt, így aztán az összetartozás elvitathatatlan közöttünk.
A kapcsolat még azt is elviselte ezek után, hogy enyhén büdös volt, legalábbis az idegenek ezt mondták, hiszen tömény gumiszag lengte körül, ám nekünk ez fel sem tűnt, hiszen megbocsátottunk neki mindent.
Igazából még hűtlenek sem tudtunk lenni vele szemben, mindössze néha kacérkodtunk, a francia riválisával, amely Mistral névre hallgatott, s amely enyhén vanilia, kapitalista illatosítású gégetömlőjével, csillogó, modern öltözetével próbált bennünket elcsábítani. Nem hagytuk magunkat. Mert nem is hagyhattuk. Kényszerházasság? Eszünkbe sem jutott...

*

Mindenképpen írni kell legalább „szócikként” egy már korábban megemlített személyről Roith György: A Magyar Búvár Szakszövetség elnökhelyettese, a Technikai Bizottság vezetője 2009 novemberéig. Ekkor nyugdíjba küldte önmagát.
A magyarországi búvárkodás kezdetének az őskövülete. Fosszília. Két lábon járó búvártörténelem és morál.
A kilencvenes évek elején ismertem meg egy Krk szigeti búvártúránk idején, forró késő délutánon, a városszéli futballpálya kellős közepén, a város lakóinak átkozódása közepette.
Már kora délután, az éppen délutáni sziesztájukat tölteni vágyó városlakók örömére el kezdtem tölteni egy, a harsánynál is hangosabb, zúgó, zakatoló még a néhai NDK-ból származó kompresszorral a búvár csapat légzőkészülékeit. Ő is ugyanezt a tevékenységet végezte a sajátjainak. Beszélgetni nem igazán lehetett a fülsüketítő zaj miatt, viszont folyamatosan dohányoztunk kényszerű némaságunkban és kortyoltuk langyos Karlovacko sörünket. Időnként sodortam neki is és magamnak is a szűz dohányból a cigarettát.
Azóta is ünnep és öröm, ha találkozunk. És beszélgetünk, a kompresszorok zaja már nem zavar, mindössze szavainkból zakatol fel, mint személyes történelmünk epizódja.
A cigarettáról leszoktunk immár jó ideje, de a beszélgetések, amelyek a fülsüketítő dugattyúzakatolások közepette elkezdődtek, most már a csendben, őszi esetéken folytatódnak.
2009-ben a Manta búvárklub 20 éves jubileumi előadássorozatán a Mantafeszt” egyik előadója volt a “Magyar búvártörténelem” témakörében.
Nem elhanyagolható tény, hogy kiváló pálinkát főz... Csak le ne essen a cseresznyefáról, mint a tavalyi esztendőben.

                                                           *
1970. január 4-én a szilveszter mámorát követő enyhén depressziós időszakban Simai Mihály „Békalányok és békafiúk” címmel írt tudósítást a Délmagyarország című napilapban: (11) "Övék a víz alatti birodalom. A különös, homályos, titokzatos vízi világ: a csend világa. 
            Elindulnak a mélybe, összecsapódnak fölöttük a hullámok, sűrűsödnek a buborékgyöngyök, de a parton állónak nincs miért kiáltani: ők, a szegedi könnyűbúvárok otthonosak az idegen közegben is. Kiismerik fortélyait, gonosz indulatait, s nem hagyják magukat eltéríteni céljaiktól. Minden lemerülés kaland, minden felmerülés újabb győzelem. Az ember győzelme a természet fölött is.
Az MHSZ városi vízi klubjának könnyűbúvár-szakosztálya már nem egyszer hallatott magáról. Az 1965-ös árvízvédelemben is jeleskedtek a klub tagjai. Ott voltak a Mohács-országhatár Duna-szakaszon, e hasábokon is hírt adtunk hősies helytállásukról. Tánczos Gyula, a szakosztály vezetője akkor kapta meg a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Vele és Pethő Béla műszaki vezetővel beszélgetünk. Emlékekről, élményekről, az 1969-es év kiemelkedőbb eseményeiről.
Sok ága-boga van a szakosztályban végzett munkának. Búvárkiképzés, versenyek, különféle víz alatti munkák végzése, árvízvédelmi ügyelet - hogy csak a nagyját soroljuk.
A 28 tag közül jó néhányan veteránok már a búvársportban. Közülük kerülnek ki a búváriskola "pedagógusai": a honvédelmi előképzés keretében ők vezetik a sorköteles fiatalok búvártanfolyamát. Azok a fiatalemberek, akiknek kedvük van hozzá - s akiket a repülősökéhez hasonlóan szigorú orvosi vizsgálat alkalmasnak talál erre, a bátrak sportjára - alapfokú könnyűbúvár-kiképzést kapnak. Az 1968-69-es kiképzési évben 50 fiú vizsgázott, lényegében ennyi csaknem kész búvárt adtak a néphadseregnek. Olyanokat, akiknek a szó minden értelmében "szívük is van a vízhez".
Mert a régiek lelkesedése a kezdőkre is átsugárzik. A bátorság is, biztosan. Nemrég - december 23-án - egy különösen merész tettet hajtottak végre a könnyűbúvárok Kiskörénél, a zajló Tisza vizében.
A dologhoz hozzátartozik: a szakosztály afféle "víziszolgáltatásokat" is végez, sőt a jövőben mind többet vállal majd, azzal a céllal, hogy a bevételt versenyzésre, felszerelésre, a klubtagok képzésére fordítsák. Decemberben a Folyamszabályzozó és Kavicskotró Vállalat kereste meg őket. Kiskörénél egy holland kotrógép úgynevezett fődarabja - csekély 30 mázsa súlyú, 12 méter hosszúságú - hevert a Tisza mélyén. "Azt kellene kiemelni."
Zord idő, zajló jég a folyón. Elképzelni is dermesztő. Tánczos Gyula a parton öltözött be a zárt gumiruhába, s a sűrített levegős készülékkel - no meg a nehezékekkel együtt - alámerült. Derekán kötél, kezében az úgynevezett vezetőkötél.
- Nagy volt a sodrás, fel kellett jönnöm további súlyokért - emlékezik vissza. - Hosszas kutatás után - ilyenkor bizony nem látni semmit, a búvár csak a kezére van utalva - megtaláltam, rákötöttem a kötelet. Még egyet fordultam a drótkötélért. Mikor az is rajta volt, nekirugaszkodott a lánctalpas. Kihúzta.
- Milyen érzés volt?
- Nyolc éve csinálom, de ez volt az első jeges vizsga. Örültem, hogy sikerült. Baj? Á, semmi, egy kis meghűléstől eltekintve.
További részletekre is fény derül. Ilyenkor, mikor az embert a víz alatti bezártság, a magány érzése kíséri, szívesen hallja társai biztató szavát, kérdéseit, akár a szakállas vicceket is. A búvártelefonban - Pethő Béla konstruálta - ezúttal is állandóan beszéltek: jobbra, balra, mehetsz még, hogy vagy stb, stb... A parton pedig végig készenlétben állt Temesvári József, a másik gyakorlott békaember, hogy szükség esetén segítsen társának. Erre azonban szerencsére most sem volt szükség..." (A cikk továbbiakban a búvárúszók felkészüléséről szól a következő versenyekre.)

                                                                       *

Kerékpárokból hihetetlenül sok van a magyarországi tavak mélyén elsüllyesztve. Persze, izgalmasabb lenne hadihajóroncsokkal találkozni odalenn, de hát Magyarország arányait tekintve nekünk itt mindössze kerékpárok jutottak.
Eleink harcba indultak velük egykor a nagy világégés idején, csupasz kézzel legyőzni a Gólemet, majd lopták őket, vagy lecserélték, esetleg elveszítették, mindegy; elrozsdált vázukkal, kerekükkel a Föld életének végéig ott fognak heverni barnás moszatágyukban a feltámadásra várva hazánk jobb sorsra érdemes édesvizű tavaiban.
Hatvanas-hetvenes évek: A kerékpárnak felelősségteljes dolga van idefenn. A felkelő nap aranyló fényében Pethő Béla a Muréna búvárklub műszaki vezetőjének irányításával közelítik meg a klub búvárai a szegedi téglagyári tavakat, ahol az akkor még kristálytiszta vízben merülni fognak. Mindegyik kerékpár nyergében egy-egy búvár, akiknek hátán egy-egy Podvodnyik légzőkészülék feltöltve 150 Bar nyomású levegővel…
És hamarosan felnyitom a gépkocsim csomagtartóját, és még egyet igazítok a felszerelésemen. Holnap hajnalban indulás, irány a tenger…

                                                           *

Miért is kell merülni? Sport ez? Nem. Passzió? Nem. Mégis miért csinálják? Nem értik a kérdést… Fontos ez?  Verseket miért ír és miért olvas az ember? (12) "Kastélyteraszok könyöklőjét, szakadékok mellvédjét, kilátók kőkorlátját, hidak vaskarzatát, veszélyes utak párkányfalait a szakemberek parapetnek hívják. Ezek épülhetnek rácsosan, téglalyukasan, betonperemmel, faldíszekkel - szélfogóként vagy csupán figyelmeztetésképpen.
A szegedi parapetfal a várost, a sétányt választja el a Tiszától. Téglából készült, mégis inkább jelzésül, mert csak téglaszélességben: itt végződik a város - ott kezdődik a folyó, a könyöklőknek, a nézelődő sétálók számára, mégis úgy, hogy az ötszáz évente megújuló nagy-víz idején ideig-óráig feltartsa az árt.
Az ötszázadik év, amelyet a vízügyi statisztikai előrejelzés talált ki csupán - most íme bekövetkezett. Midőn a Tisza elérte a keskeny téglafal talpát - mindenki arra gondol, hogy a sétálók kedvét, a szerelmesek évadját szolgáló, üldögélésre is használható könyöklő, hála a város százados építőinek, hézagtalan, megvédi a várost. A szakértők azonban mindjárt figyelmeztettek, hogy a víz ellen kevés lesz a mellvéd, mert ha igazán felemelkedik a víz, órák alatt szétnyomja ezt a falat. Szegedet a szárazulat felől körtöltés védi, a Tisza csakis a parapetfalon át törhet rá.
Amikor ott jártam, a víz a támfal tövén locsogott. De a szegedi férfiak már talpra álltak, s elkezdték hordani rang- és korkülönbség nélkül a homokzsákokat. (Ott láttam a zsákosok között szegedi írókollégáimat is.) Előbb szabályos térközökkel gyámfalat ragasztottak a mellvéd mögé, a közöket is csakhamar kitöltötték egy-egy sor pontosan elhelyezett alapozó zsákkal, azután következtek a homokzsákrétegek egymás után, lépcsőzetesen.
A szegedi mellvéd legfelsőbb szintje 1010 centiméter, a mederszinthez képest, midőn e sorokat írom, a Tisza a 960 centimétert éppen meghaladta. Mondják, ötszáz éve ilyen magas nem volt. Ebből vagy félméternyi már Szeged fölött suhogna. Ha soká tart még a nagy víz, nagy veszély következhet. De ha egyszerre zuhan a szintje, akkor is könnyen baj támadhat - magával szívhatja és szívja is az átázott kedves könyöklő mellvédet a visszavonulási ár - mondják a szakértők.

Könnyűbúvárnak sok pénzre és korállos tengerre van szüksége, sok-sok aranyhallal. Nálunk a Holt-Tiszában és a Mályi-tóban nem milliomosok gyakorlatoznak, passzióznak a nyári meleg vizekben, hanem Szolnokon textiltechnikusok, miskolci egyetemi hallgatók, palkonyai segédkönyvelők, poroszlói téeszkocsisok és szerencsi kereskedelmi dolgozók. Drága búvárfelszerelésük nagy része is a sportszövetség segítségével kerül használatukba. Egy gumiruha állítólag háromezer forintba kerül, ha jól értettem. Eddig nyugatmajmoló szeszélynek tartottam a könnyűbúvárok kedvtelését, amelynek gyakorlati hasznát nálunk soha nem reméltem. Ha csak búvár Kund hajdani csínytevésének megismétlésére nem készülnénk. S arra mi aligha. S most egyszerre mégis évadja érkezett a magyar könnyűbúvár társadalomnak.
Ki ne ismerné a megismétlődő árvizek óta s akár az idénről is a buzgár meg a szádfal szavakat. Hogy a buzgár a töltés külső felén feltörő veszélyes forrás, amelyet homokzsákokkal szokás körülfogni, a szádfal meg éppen a buzgárral szemben egymás mellé, a vízbe vert vaslapok sokasága. Ez a vasfal a túloldalt készülő forrás kitörés fészkét, mederbeli nyílását zárja el. Annyi szádpallónk azonban, vasszegény ország lévén, nincsen, amennyi ezekben a hetekben szükséges volna. Rájöttek, hogy a gátak alá igyekvő víz útjának szegésére a mederbe fekete műanyag fólia is nagyon hasznos. Persze ezek a fóliák (a Tiszai Vegyikombinát gyártmányai) mitsem érnek könnyűbúvárok nélkül.

Tartsd a kezed a vízcsap alá néhány percig, lehetőleg a csuklód - jól lehűt, ha nincs is meleged. S végül már fáj. Egy töredékét érezhetted annak, amit a 9-10 fokos vízben félórákig dolgozó búvárok éreznek. Kettejükkel sikerült beszélnem. Húsz-huszonkét évesek. A víz bizony hideg. Kesztyűt nem lehet használni, de nem is volna jó. S ennél is rosszabb, hogy a víz zavaros, amint az árvíz szokott is lenni, nem lehet látni benne: a kéznek kell megnéznie a helyet, ahová a fóliát, különösen a mélyben - a legalját homokzsákokkal, cövekekkel rögzíteni kell. Ezek a srácok Miskolcon, Szolnokon, Szegeden vagy Tiszapalkonyán egyébként nyilván sok szerelmi csalfaság részesei. Itt könnyűbúvárok, félórás váltással időznek a vízben, amely melegszik, már 14 fokos. Mióta csinálják ezt? Hatodik napja, tizedik napja. Mennyit kapnak érte? Nem értik. Mi a fizetés? - kérdem újra. Fizetés? A gyárban meg a vállalatnál megvan a fizetés, azt kapjuk, a diáknak ösztöndíj jár, mint rendesen az egyetemtől. Nem erre gondoltam. Hogy mire, azt nem értik. Nem fáznak lent? Dehogynem, mint a kutya. Tessék nézni. A körmünk, meg a kezünk is csupa lila. Tulajdonképpen az volna a helyes, ha addig nem ereszkednénk le újra, amíg lilák vagyunk, amíg reszketünk. És mégis lemennek? Le, mert a fólia nem várhat. S a túlparton, tessék nézni, hiába terhelik kővel, meg homokzsákkal a kikagylósodást, a fakadó víz elhabolja a gátat, ha itt a mederben meg nem fogjuk a szivárgást. Sport ez maguknak? Ez? Ez nem sport. Tehát nem is passzió? Nem. Mégis, miért csinálják? Nem értik a kérdést.”

 

Források:

  1. Pintér Tibor: Levél Csepregi Oszkárnak, 1996. 11. 26.
  2. Kormos Tamás: Elsüllyedt kincsek a Tiszában. Délmagyarország, 1996. 08. 16. (?) p.

3.  Ariosti, Giuseppe: közli J.D. levelét amelyet 1723-ban írt egy Szegednél történt tiszai hajótörés kapcsán a császári udvari kamarának, (Bologna, 1931.)
4. (Péter): Egyedül a víz alatt?  Lobogó, 1963. febr. 20. 17. p.
5. Liebmann: Békaemberek között. Dél-magyarország, 1963. máj. 26. 10. p.
6. Simai Mihály: Kádár János elvtárs meglátogatta a dunai árvízvédelem munkásait. Gratulált a szegedi MHS búvárainak. Délmagyarország, 1965. 07. 10. 1. p.
7. Simai Mihály: Dunai csend világa. Délmagyarország, 1965. 07. 25.
8. Roith György: Búvárok az árvízvédelemben. Búvárharang, 1993/1. 24. p.
9. Reigl Endre: Könnyűbúvárok. Csongrád Megyei Hírlap, 1968. 12. 07. 6. p.
10. Bagaméry László: Szegedi könnyűbúvárok, Csongrád Megyei Hírlap, 1970. 08. 16. 9. p.
11. Simai Mihály: Békalányok és békafiúk, Délmagyarország, 1970. 01. 04. 9. p.
12. Cseres Tibor: Mellvédek és Búvárok Szegeden, Élet és irodalom, 1970. 06. 06. 3. p.